Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anyák napja, anyukám nélkül

2016.01.13

Anyák napja anyukám nélkül

  

 

 

Ott ültem az ágya mellett és fogtam a kezét. Már szürkült a szobában, csak az égszínkék szemekben láttam a régi fényt, a régi csillogással nézett rám, pedig már rég a teste börtönében élt. Panaszkodni szerettem volna neki, mint egy önző kisgyerek, de csak a könnyem hullt.  Szomorú lett, nem maga miatt, miattam, mint mindig, ha dacoltam. Nyikordult a vén lóca, mint ha sírna a rárakodott évek alatt. A gyerekkorom jutott eszembe. Megelevenedett a múlt, eszembe jutott a negyvenkét liba. Egészen kicsinek, gyámoltalannak és elárvultak éreztem magam, mint akkor.

 

Negyvenkét libát hizlalt Édesanyám, Márton nap előtt kellett leadni a szerződés szerint. Reggel és este megtömte őket, mert egy súlyt el kellett érniük, amikor legszebb lesz a májuk. Nem tudom, mikor kelt fel reggel. Az iskola előtt a bátyám hordta neki a libákat tömésre. Volt, ami mát jó nyolc kiló is lehetett, vagy még több is. Ült a földön, egy rossz kabáton, mert már őszre járt az idő, és tömte a libákat. A felhők olyan közel voltak a földhöz, hogy szinte el lehetett volna érni, nem nekem, de apukámnak biztosan. Az én apukám volt a legmagasabb és legerősebb ember.  A bátyám hát adogatta neki egyik libát a másik után. Siettek. Én meg csak ott lábatlankodtam. Nem mindig sikerült elvégezni a munkát teljesen, mert a bátyámnak el kellett indulnia az iskolába.

– Most már indulnod kell Ernőkém. Majd én befejezem – mondta szelíden az Édesanyánk.

– De már csak két liba hiányzik.

– Ott a reggelid az asztalon. Moss kezet.

 A bátyám állva hajtotta le a tejet, a száját a kezével törölte meg, azonnal indulnia kellett. A zsíros kenyeret már az úton ette meg. A libák ott voltak a számukra elkerített helyen. Nagyok voltak, hófehér tollakkal, és a gágogásukkal felverték a környéket. Nagyon sok dolga volt Édesanyámnak. Már mosakodott is, és öltözött át a libatömés után, és látott is a következő feladatához. Bennem nőtt a türelmetlenség, már akkorára dagadt, mint kint a felhők. Türelmetlen vagyok, de egyet biztosan tudok – őt akarom. Azt akarom, hogy felemeljen és én átkarolhassam a nyakát, aztán biztosan nem engedem el. Utálom a libákat. Lám csak kint a szürke rongyos felhőkből elered az eső.

– Édesanyám…

– Várj még kicsikém, ezt azonnal befejezem. Játssz a babáddal.

Nézem a babámat, a sarokba dobtam. Nagy üvegszemei kancsalul néznek a világba.

– Nem látod, nem érek rá. Tömöm a libákat, mert kell az életre a pénz.– mordultam rá a babámra. Anyukám kezében megállt a sodrófa, a tészta vékonyan, engedelmesen terült el a gyúródeszkán. Lisztet szórt a tésztára, de közben engem nézett. Megigazította a fehér kötényét, a szeme bepárásodott. Olyan lett a szeme, mint amikor kék ékkövet a víz alá merítenek.

– Gyere hát ide, Életke.– Leguggol és kitárta a kezét.

Meglódultam, és már a karjaiban is voltam, ő felemelt, kicsit ringatott és énekelt nekem. Most csak az enyém. Átöleltem a nyakát és teljesen hozzá bújtam. Éreztem az illatát, jó tisztaság illata volt, mint mindig.  Majd letett, és újra leguggolt hozzám.

– Nemsokára leadom a libákat, és sokkal több időm lesz, Életke. –  Így szólít: Életke. Tehát értem, értünk csinálja, hát ezért mondja, kell a pénz az Életre, tehát mi vagyunk neki az Élet. Ezt éreztem, de megfogalmazni nem tudtam.

– Lehet, lesz belőle téli tüzelő, vagy meleg ruha nektek, mert jön a tél. Vagy még az is lehet, hogy futni fogja…– elhallgat, majd sóhajtva ennyit mond:

– Annyi minden kellene, Életke. Már nemsokára eljön a Márton nap és akkor jó lesz. Nézem a kezét. A libák megharapdálták.

– Utálom a libákat – a kötényébe kapaszkodok.

– Tudom. Már nemsokára leadom őket. Nézd csak, itt van a bátyád történelem könyve, nézegetheted itt az asztal sarkán. Aztán, ha iskolába jársz, te is megismered a betűket és a betűkön át a titkokat. Maradj itt az asztalnál és beszélgessünk.

– A könyvről, a történelemkönyvről?

– Akár arról is, ha akarod.

– Inkább a babámmal játszanék.

– Jól van, de én itt vagyok.

A babám a sarokban hever.

– Na, gyere Életke, nemsokára Márton nap lesz, tudtad, Életke? – Felveszem, magamhoz szorítottam és dúdoltam neki. Elállt az eső, az ablakból figyeltem az ugart. Lehűlt a levegő, köd ereszkedett le, lassan elnyelte az ugart. Már mindent elnyelt a köd, csak a mi házunkat nem, pedig lám csak majdnem az ablakig tolakodott. Vártam, hogy apám haza érjen.  Vártam, hogy végre elmondhassam a verset, mert én vagyok az aranyhajú lánya.

 

Ekkor éreztem az apám nagy dolgos kezét a vállamon, intett menjek ki vele a szobából. Visszarántott a valóságba.

–Mosolyogva lép be hozzá, mindig, amíg lehet! Nem sok  idő van már – mondta csendesen.

– A libák jutottak eszembe édesapám – mondtam és rázta a vállamat a zokogás. Pontosan tudja, miről beszélek, átölel és hagyja, hogy sírjak.

 Már hónapok óta pöröltem az égiekkel, hol könyörögtem, hol fenyegetőztem, hol megtértem és alázatosan hajtottam meg a fejem, hol megtagadtam az Istenem. Had maradjon még itt velünk, hiszen eddig ő mindig csak adott. Soha nem haragudott ránk, feltételek nélkül szeretett minket.

–Had nézzelek – nézett a szemembe az apám – erős vagy, erősebb, mint gondolnád. Most menj és mosolyogj rá.

Mosolyogva léptem a szobába, elültem az ágya szélére és megfogtam a kezét.

– Mi mindannyian boldogulunk, van családunk, szép gyerekeink, nem volt hiábavaló az a sok munka, amit tettetek értünk – mondtam.

Bólintott és mosolyogva nézett, a szemében ezernyi szeretet csillagocska ragyogott, mint egy tisztavizű tó tükrén a szilánkokra tört napsugár. Nem akart fájdalmat okozni azzal, hogy mennie kell.

 

Riadtan ébredtem egy hideg tavaszi napon, az óra háromnegyed ötöt mutatott. Nem akartam sírni, de ömlött a könnyem. A férjem felébredt és vigasztalt, de én pontosan éreztem ő most ment el. Árva lettem. Lementem a telefonfülkéhez, egy együtt érző hang, őszinte részvétet nyilvánított. A telefonkagyló kicsúszott a kezemből és a zsinórján ott himbálózott, néztem egy darabig, nem tudtam a szemem levenni róla.

A napok egymás után csak vánszorogtak, a hiányával telt egyik nap a másik után, és én kerestem őt az álmaimban, az utcán egy hasonló alakú nőben. Olyan távol kerültek a hétköznapi dolgok, de mégis mennem kellett és én mentem automatikusan, tettem, amit tennem kellett, belül ezzel az űrrel.

 

Egyik nap a fiaim mosolyogva adták át az anyák napi meghívót, mint kiderült mind a két fiamnak egy időpontban volt, az ünnepség. Megkérdeztem, hogy ki mikor szerepel. Tibi szerepelt először, így előbb az ő osztályába mentem. Nem tudtam, hogy milyen verset fog mondani, mert nagyon titokzatos volt. Nem kérte, hogy kérdezzem ki, pedig verset nem szeretett tanulni. Csak mosolygott, apró kis titkok rezegtek az arcán és a szemeiben. A mosoly gödröcskéi, amit úgy szeretek, minden alkalommal megjelentek, ha ez került szóba. Készült a meglepetésére, az ajándékra, amit nekem szánt. Láttam, hogy milyen boldogságot jelent neki az ajándékozás öröme. Amikor beértem az osztályba, a gyerekek már kezdtek sorba állni az ünnepséghez. Szépen rendben volt az öltözéke, mindig adott erre, már kisfiú korában is. A lakáskulcsunk a nyakában lógott. Kulcsos gyerekek voltak a fiaim. Leültem és vártam, hogy sorra kerüljön. Megbeszéltem vele, ha a szerepének vége, át kell mennem a bátyja osztályába, de aztán visszajövök érte. Néztem, ahogyan kihúzza magát és szép egyenes tartásával, elmondja a versét. Végig a szemembe nézett, ez a vers csak nekem szólt, csak nekem! A szemében a mindennapok realitása csillogott, amire nagy szükségem is volt. Éreztette velem ez a csillogás, szükség van rám, és várja, hogy egészen olyan anyukája tudjak lenni, mint korábban, amíg nem ért ez a nagy veszteség. Hiába kúszott be a gyász az íriszemen át, egészen a lelkemig és váltak az éjszakák hosszú álomtalan éjszakákká, a nappalok pedig naptalan napokká. Ez a szempár engem követelt, olyannak amilyennek megismert az első öntudatra ébredéstől, az első mosolyváltástól. Nem csupán egy kisgyerek önző egója követelt engem, hanem a fájdalomtól, a gyásztól akart megkímélni.

 Rövidre vágott sűrű haján megcsillant az osztályterembe bekandikáló nap, mintha megérintené őt és az én lelkemet. A szereplése után mosolyogtam rá, és halkan felálltam, hogy átmenjek Balázs osztályába. Megbeszéltük, hogy ez így lesz.

 Halkan nyitottam be az osztályba. Meglepett a csend, a várakozás csendje. Éppen nem szerepelt senki. Megvárták, míg leülök. A tekintetemmel megkerestem a fiamat, és magamban nyugtáztam, a haja milyen rakoncátlanul kunkorodik, és a nyakkendője is ferdén áll, már el sem tudnám őt másképpen képzelni. Nem volt időm már bekukkantani rá, hogy csinosra igazítsam a ruháját, mert Tibinek kezdődött az ünnepség. Rámosolyogtam, nagy barna szemei teli voltak szeretettel, sűrű fekete szempilláit félig leengedte, intett nekem. Majd a néma csendet Balázs vékony kis gyerekhangja törte meg, végig szántva ezzel a lelkem legkisebb zugát is:

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg–megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

 

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

 

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

 

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

 

Néztünk egymásra. Balázs arcán végig gördült egy könnycsepp, és még egy, de a verset végig mondta, szépen hangsúlyosan, érzéssel teli. A könnycsepp lassan csúszott le az arcán, amin egy pillanatra megállapodott a nap sugara, és olyanná vált, mint egy átlátszó igazgyöngy. Nagy barna szemében a vers igazi értelmezése életre kelt. Tudta pontosan, mit érzek. Ennyi együttérzést soha senkitől nem kaptam. A szavalat a saját fájdalmáról is szóltak, hiszen a nagyon szerette a kömlői mamáját. A bánat, mint egy madár tárta szét szárnyait a mellkasomban, olyan erővel, hogy a vállaim is remegni kezdtek. Lehajtottam a fejem, hogy ne zavarjam meg a versmondásban és elrejtsem a könnyeimet, de a vállam reszketett a visszafojtott zokogástól.

Ünnepség után hazasétáltunk az iskolából hárman. A fiaim fogták a kezem, most nem szaladgáltak el mellőlem, mint a kiscsikók, akik végre kikerültek a szabadba.

 – Köszönöm fiúk! – mondtam csendesen a szereplésükre gondolva.

 Ebben a pillanatban mindkét oldalról kis gyerekkezek szorítását éreztem, amit azonnal viszonoztam is. A fiaim csendesek voltak, és végig fogták a kezemet. Százkettő lépcső vezetett az iskolától a benzinkútig, majd zebrán át és pár méter – otthon is voltunk.

– Egyszer könnyebb lesz, majd idővel… Ti tudtok a legtöbbet nekem ebben segíteni – mondtam szinte magamat is biztatva.

 Mind a két fiam egyszerre bólintott.

– Nézd anya, itt ugrál előttünk egy feketerigó.

Megálltunk, hogy ne zavarjuk. Akkor vettem észre, teljesen kitavaszodott, az orgona virága beborította a lépcsősor mellett a kerítést, aminek az illata egészen a lépcsősor aljáig kísért. Kitavaszodott, és én észre sem vettem. Most a tavasz összes virága érte nyílik és én észre sem vettem. Elvárta volna tőlem, hogy észrevegyem, meglássam, örüljek neki, mert hiszen ezért kaptam tőle az életet. Nem várt el mást tőlünk, csak hogy boldogok legyünk. Azt mondta, önmagam legyek mindig. Éppen ezért a hiánya betölti csenddel ott belül a mellkasomat, és idő kell, hogy rájöjjek, ott van mindenhol, ott van a tavasz zsongásában, a nyárforró ölelésében, az ősz sóhajtásában, a tél csendjében.  Meg kell tanulni élni a hiányával, én is édesanya vagyok. Ebben az évben volt az első anyák napja nélküle, alig egy hónappal az után, hogy elment.

A fájdalom lassan elfogadássá szelídült, de a mai napig hiányzik.

Látom a mozdulatát, ahogyan búza szőke hajadat szigorú kis kontyba tekerte. Látom, ahogyan égkék szemeivel rám nézett, látom a szeretet ezernyi csilláma játszik a tekintetében. Akárhányszor búzatábla mellett megyek el és felnézek az égre, érzem, egészen közel van. Ahogyan felbontom a fűszeres tasakot, vagy megigazítom a rakoncátlan hajam, azzal a mozdulattal, ahogyan ő is tette, önkéntelenül.... Tudom, hiába ment el, több mint harminc éve, valahogyan itt megmaradt. Itt maradt a lelkemben, az emlékeimben, mozdulataimban, drága egyetlen Édesanyám!


Eger,                                                                    Veres Tamásné                         

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Eger

(kisskati, 2017.06.26 21:10)

Megjelent az élni nélküle című könyvben. 2017.