Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Égi madár

2017.06.26

Égi madár

 

Közel laktak hozzánk a nagybátyámék. A házunkat az ő házuktól egy ugar választotta el. Az ugaron nem lehetett termelni semmit, mert mélyen feküdt és sokszor a talajvíz uralkodott rajta. Talán pont ezért a rajta megélő növények buján fejlődtek, néha a fejünk búbja sem látszott ki. A természet a saját törvénye szerint vette birtokba. A különböző növények: kamilla, katángkóró, pitypang és még ezernyi növény országának tekintettem akkor. A házunk oldalsó ablakából az ugarra nyílt a kilátás, így láthattam ezernyi csodáját, az ablakból is. Láttam a fecskék megérkezését tavasszal és a költözésüket ősszel. Nyáron, ahogyan a héják, vércsék, réti sasok keringnek a mező fölött. A bátyám összehúzott szemöldökkel kémlelte a madarakat, majd a napsütés ellen a kezével ellenzőt csinált. Csak a tornanadrágja volt rajta, ami kicsit megfakult a sok mosástól, és már varrni is megvarrta Édesanyánk. Felső teste csupaszon volt, amit már arany barnára csókolt a nyár. Amikor megjelent egy-egy madár, nagyon izgatottan magyarázta, melyiket hogyan hívják, milyen a tojása és hol szokott fészkelni általában. Mikor vannak kicsinyei? Gondolom, nagyon sok fára kellett neki ehhez felmászni, hogy ekkora tudás birtokába kerüljön. Felnéztem rá, minden értelemben, minden mondatához bólintott, ezzel is nyomatékot adott, hogy igaz, amit mond. A nagy barna szeme is mosolygott, örömét lelte, hogy megoszthatja velem az ismereteit.  Nyári záporok után szerettünk kiszaladni, mezítláb, és a kaszált részeken nagyon jó érzés volt, amikor a víz a fű között feljött, és néha a bokánkig ért. Távolabb volt a lődomb. Számomra akkor ez a kis földkupac jelentette a dombot, és egyben ez volt a határ is, amíg elmehettünk. Az ugar a miénk volt, ez jelentette nekünk akkor a világot. A végtelennek tűnő pusztaság, ahol a föld az éggel összeért, szabadnak és boldognak éreztük magunkat. Zárt egységet alkotott, ami magába foglalta a gyerekkorunk boldogságát. Kis földutat tapostunk ki, mert itt mentünk, amikor be kellett menni a faluba. Alig vártuk az évszakok változását. Itt köszöntöttük a tavaszt, körbe-körbeszaladgáltunk, kergettük a cserebogarakat. Télen itt szánkóztunk, korcsolyáztunk és fakutyáztunk, amikor a házunkkal szemben levő szántóföldet jégtábla borította. Sok gyerek jött kipirult arccal a falu minden részéről erre a nagyszerű jégpályára. A sálak, sapkák színes kavalkádja és jókedvű gyerekzsivaj töltötte be a határt. Az ugar végén állt a mi házunk, a másik végén a falu felé vezető úton a nagybátyáméké, csak egy kis földút választotta el a két házat, ami akkor olyan hosszúnak és hatalmasnak tűnt. Sokszor elmentünk tehát az öcsémmel a nagybátyámékhoz, nagyon szerettünk ott lenni. Négy unokatestvérünk élt ott, keresztanyánk, akit szintén Vitkóczi Margitnak hívtak, Jani, Sanyi, Róza és persze a szüleik.

Egyik alkalommal hazajött a két fiú, akik akkor már csak hétvégeken voltak otthon, mert a városban tanultak. Az öcsém a két Sanyinak, vagy két Janinak hívta őket. Gondolta, így biztos eltalálja néha, hogy melyik fiút, hogyan hívják. Volt rá ötven százalék esélye.

– Édesanyám, haza jött a két Sanyi. Elmehetünk hozzájuk? – kérdezte az öcsém. 

– Elmehettek, de harangszóra itthon kell lenni!

Szaladtunk át a réten, Édesanyánk csak a fejünk búbját láthatta a nagyra nőtt fűben. Az anyukájuk mindig mosolyogva fogadott. Ebédet főzött, galambhúsleves és meggymártás készült. Az öcsém beszélgetett a két Sanyival, ahogyan akkor szólította őket. Megkondult a kömlői öreg templom tornyában a harang, jelezve, elérkezett az ebéd ideje. A közeli földekre vitték az asszonyok az ebédet, a határban dolgozó férjeiknek. Fonott kosarakba tették az ételt, amit fehér konyharuhával takartak le. Tálaltak a konyhában itt is, az asztalon már a tányérok és az evőeszközök tisztán, előkészítve csillogtak. Az udvaron a ruhaszárító zsinóron száradtak a kimosott tiszta konyharuhák. Azok lengtek, integettek fehéren, mert csendben játszott velük az enyhe szellő. Készen várták, hogy ebéd után használatba lehessen venni. Az öcsém rámnézett és intett a fejével, menjünk. Aztán a földből tapasztott kispadkára mutatott. Itt jó lesz!

– Így sem kint sem bent nem vagyunk – súgta nekem.

 Így maradhattunk abban a hitben, hogy mi szót fogadunk. Ebédnél már nem illik lábatlankodni más házánál.

Csendben vártuk, hogy az ebédjük véget érjen, és még kicsit ott lehessünk.

– A gyerekek elmentek? – kérdezte az ángyikánk. De már ki is kukkantott a konyhájuk ajtaján.

– Jó még itt vagytok! – mondta mosolyogva. Majd egy kis tányéron húst hozott nekünk.

– Édesanyám, mi meghagytuk magának a hús javát, és oda adja ezeknek? – fakadt ki az egyik fiú.

– Ha nekem adtátok, akkor én rendelkezek vele! – mondta az édesanyjuk, rövidre zárva a vitát. Majd kicsit később meggymártást is hozott, két tányérban.  Az öcsém megtámasztotta a hátát a hófehérre meszelt ház falának, és így egyenes tartással, mint az urak, kanalazta a mártást. Oldalról rápillantottam, és láttam, hogy nagyon örül magának, büszke, hogy a két nagyfiú szava ellenére ellátásban van része. Csendben odaszólt nekem:

– Látod, itt is van részünk.

Én azért ezzel nem értettem egyet, de nagyon jól esett ebben a melegben ez a finom savanykás mártás, így hát szó nélkül hagytam.

Már akkor a kömlői templomtoronyban rég elnémult a déli harangszó. Lustán terpeszkedett el a nyári délután, érlelve a gyümölcsöket és előcsalva a dongó méheket. Édesanyánk hangja vegyült ebbe a csodálatos zsongásba.

– Katikám, Bandikám! – hallottuk Édesanyánk hangját a házunk irányából.

Gyorsan elköszöntünk, és futás az ugaron át.

– Mondtam nektek, hogy itthon legyetek délre!

– De mi nem voltunk bent a házban, amikor ebédeltek, mi kint voltunk! – magyarázta az öcsém, és átölelte Édesanyánkat, vékony kis gyerekkarjaival, majd odahajtotta a búza szőke fejét, és így álltak ott néhány percig. Akkor vettem észre, hogy a trikóján végig csorgott a meggymártás, mint árulkodó jel, amit olyan büszkén fogyasztott el ott a fal tövében.

A kertjükben volt egy csodálatos meggyfa, amit az öcsémmel sokszor megcsodáltunk. Megnéztük, amikor virágzott, és megnéztük akkor is, amikor már érett a meggy. Szabad bejárásunk volt az év bármelyik szakában. Késő nyár idő volt már, a paradicsomok szára kicsit elkezdett száradni, és már nagyon kevés érett vagy éretlen termés volt rajta. A meggyfához odasütött a nap, szinte átkarolta a sugaraival. Ez alatt a meggyfa alatt volt az ángyikánk nyugágya felállítva, amikor már nagyon beteg volt, és itt láttam, hogy legkisebb lánya Róza kenyeret és szalonnát készít az édesanyjának és olyan szépen kérte:

– Édesanyám, még ezt a katonát egye meg az én kedvemért!

 A kérlelés olyan esdeklő, amivel csak egy gyerek tud belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba. Teli volt hittel, hogy talán attól a katonától fog az édesanyja meggyógyulni. A szeretet, a remény, a ragaszkodás, valamiféle csodába vetett hit szőtte át unokatestvérem hangját, ami oly színekkel díszítette ezt a hangot, mi a legszebb szivárvány. Ezt még akkor nem tudtam így megfogalmazni, csak éreztem, szavak nélkül. Igen, a szavaknak is van színük, tapintásuk, ez attól függ, milyen utat tesz meg belül, belül a mellkasunkban. Néztem az ángyikám kezét, ami oly erőtlenül pihent a nyugágy szélén, mint egy madár. Erről eszembe jutott az a madár, amit a bátyám a minap hozott haza, ami már repülni sem tudott, mert nagy viharon kelt át, és aminek talán a szárnya is törött. A bátyám és a nővérem gondozta.  Az ángyikám ránézett Rózára, és megemelte a kezét, elfogadta a falatot, még mosolygott is a lányára.

 Igen, a szavak erőt is adnak, ha a forrásuk olyan tiszta, mint a hegyi patak, ami a hegy gyomrában született. Én csendben  hol egyik, hol másik lábamra álltam, és csak néztem őket. Aztán megint eszembe jutott a madár, talán el sem köszöntem, hanem futottam át az ugaron haza. A növényzet összekaristolta a lábam, de nem törődtem vele.

– Hol jártál Katikám? – kérdezte az Édesanyám azzal a kis aggodalommal a tekintetében, ami mindig megjelent, ha hosszabb ideig távol voltam.

– Ángyikáméknál.

– És hogy van? – kérdezte Édesanyám, és az aggodalom megint megjelent a szemében, a keze is megállt a munkája közben, úgy figyelte a válaszom.

– Róza beszélget hozzá, Édesanyám, de úgy, hogy még az ennivalót is elfogadja tőle!

 A nap további részében Édesanyám elgondolkodva, csendben tette a dolgát. Nemsokára a madarat mozdulatlan találtam. Sírtam, kiabáltam. A bátyám odajött. Megfogta a kezével az arcom, és felemelte, hogy a szemembe nézhessen.

– Legyél csendben, mert a madár már odafenn dalol, csodálatos éneket, és ha te így ordítasz, nem halljuk meg a dalát soha!

Amikor az ángyikánk meghalt, a bátyám rám nézett, ez a szeme teli volt szeretettel.

– Látod, Katarka, a madár előre ment, hogy elénekelje ángyikánknak a legszebb dalát.

Azóta, ha veszteségek érnek, úgy, mint mindnyájunkat, és nehéz elengedni azt, akit szerettünk, a bátyám csendes szava jut eszembe. Csendben sírok, hogy meghalljam az égi madár dalát. Amikor Édesanyánk meghalt 1984. március 25-én, a bátyám átölelt. Csendesen mondta:

– Hugi, ne kiabálj, ne ordíts, ne pörölj az égiekkel, mert nem halljuk meg az égi madár dalát! Az égi madár most Édesanyánkért énekeli a legszebb éneket.

 

Veres Tamásné

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.