Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jánosi tanyától Egerig

2016.01.23

A Jánosi tanyától Egerig

 

A kömlői temetőben sétáltam. Mindenszentek napja volt. A nap még melegen sütött, kicsit a márványlapokat is megmelegítve. Olyan közel éreztem magam a rég elhunyt szeretteimhez, azokhoz is, akiket soha nem ismerhettem, hogy szinte fájt. Fájt, hogy nem ismerhettem a nagyszüleimet. A mécsesek lángjai csendesen égtek. Nem tépázta őket ezen az őszön viharos szél, nem verte késő őszi eső, csak szépen égtek, nem imbolyogtak. A sírok virágokkal voltak tele. Nagyon sok ember keresi fel ilyenkor a kömlői temetőt. Nagyon elfáradtam, pedig csak sétáltunk egyik sírtól a másikig, és mégis, mintha az őseim összes fáradsága rám rakódott volna. Nem ismertem a nagyszüleimet, és hogy mit vesztettem, azt csak most tudom, amikor már én is nagymama vagyok. A feltétel nélküli nagyszülői szeretetet nem érezhettem gyerekkoromban. Elhatároztam, leírom a szüleim életét, hogyan éltek, dolgoztak, szerettek, hogy ne csak egy márványlap legyen csupán az unokáimnak az emlékük.

*

Kömlő és Sarud között terült el a Jánosi tanya, de ma már csak a pléh-Krisztus maradt meg a helyén. Sarud község önkormányzata 2015. évben emléktáblát avatott az itt élt emberek emlékére. Sok család élt itt, szegények, summások, napszámosok. Hosszú házakban laktak sorban, egy ajtóhoz tartozott egy konyha, és két család részére egy-egy szoba. A családok sokszor hat vagy több gyereket is neveltek. A konyha használat közös volt. Előfordult, hogy a nők hajba kaptak, de a hangos edénycsörömpölésre odasietett a többi asszony igazságot tenni. Sokáig nem lehetett harag ilyen zárt egymásra utalt környezetben.

Jánosiban egy ilyen summás házban laktak az anyai nagyszüleim: Vitkóczi János és Juhász Katalin, hat gyerekükkel.

A Jánosi tanyán a forró nyári napok, kimerítő hetek után összegyűltek a környékről a fiatalok. Tüzet raktak, nyársaltak, ha volt még mit, vagy csak krumplit sütöttek a parázson. Az asszonyok énekeltek, a fiatalok mulattak. Együtt voltak summások, napszámosok, mindenki. A tűz megvilágította az arcukat, vicceltek, ugratták egymást. Egy summás, aki nagyon szerette mulattatni a nőket, a tizenötéves Kiss Ernő volt. A férfiak még nem fogadták be a komoly beszélgetésükbe, de ő egyébként is szívesen mókázott a lányokkal, asszonyokkal. Táncolt a tűz mellett a summások énekére. Minden porcikájában érezte a zenét, szerette az életet, a természetet. Ez a tánc az élet szeretetéről szólt, arról a rövidke életről, ami neki adatott. A tüzet táncolta körbe. A szeme csillogott, boldog volt. Az asszonyok igyekeztek elkapni a nadrágját, ő kacagott és táncolt.

- Vitkóczi Margit, kis sógorasszony, te leszel az ángyikám, gyere velem!

Az Édesanyám kacagott:

– Ó ne bolondozz, hol van még az!

A fiú tovább táncolt, egyedül, a mások és a maga örömére. Nagy kacagás lett a vége, a nadrág egyszer csak leesett róla. A fiú is kacagott, felkapta, és tovább táncolt. Nem tudta senki akkor, hogy a kömlői Golgota áldozata lesz ő is a zöld kalappal a feje alatt.

*

Apai nagypapám Kiss Ernő 1901-ben született, két testvére volt: Mária és Erzsébet. Korán árvaságra jutottak. Fiatalon nősült, csupán húsz éves volt, amikor feleségül vette a nagyon dolgos, sokgyerekes családból származó Fodor Juliannát.

Édesapám magas, barna, nagyon jó képű fiú volt. 1922. évben született az ikertestvére után néhány perccel, február 16-án. Kemény tél volt, mindent beborított a hó. De ezekben a napokban megenyhült az idő, és sártengerré változtatta a tájat. A nagyapám boldogan ment anyakönyveztetni a fiait, a sár rátapadt a cipőjére, néha-néha beleragadt, és a híg latyak befolyt a cipő lyukas oldalán. A nagyapám tudta, mindent meg fog tenni a két fiáért. Az északi szél feltámadt, vadul, makacsul belekapaszkodott nagyapám vékony kabátjába, tépte, lökte az előre hajolt testtel haladó nagyapámat, jelezve, hogy újra visszatér a fogcsikorgató hideg tél. Tudta, hogy sietnie kell, hiszen várja otthon a felesége, a két kicsi gyereke, és még fát is kell szereznie, mert ami otthon van, az nem lesz elég a télen, főleg, hogy így kitombolja magát a hideg északi szél.

 Később lány született, Anna, majd Ernő (1928), a legkisebb gyerek. Nagy szegénységben éltek, a nagyapámnak télen nem volt munkája, így a nagymamám járt el mosni, gazdagabb házakhoz némi élelemért. Lehetett látni, amint hideg téli napokon ment hazafelé, a köténye elől ráfagyott a dermesztő hidegben. Vitte haza a kancsó aludttejet, tejet, vagy némi kis kenyeret. Nagyapámnak tekintélye volt a faluban. A számolás nagyon jól ment neki, így hát elég volt egy gödör fölé állnia, és meg tudta mondani, hogy hány köbméter földet kell abból kiásni. Idősebb emberek is Ernő bátyámnak szólították, mert tisztelték a tudásáért.

 

1934-1945.

 

Az édesapám módosabb gazdáknál volt cseléd, már tizenkét éves korában, volt olyan hely, ahol rosszul bántak vele, volt ahol jól. A szülei elhozták onnan, ahol verték az apámat, csak olyan helyen hagyták cselédeskedni, ahol nem volt testi fenyítés. Apai nagypapám nagyon ügyes, életrevaló ember volt. Amikor építették a Déda–Szeretfalva közt a vasutat, kubikos brigádot szervezett Kömlőről. Az akkor tizennyolc évében járó Édesapámat is magával vitte a vasútvonal építéséhez.

– Neked fiam máshoz is kell érteni, nem csak a cselédséghez.

A vonat kerekei egyhangúan kattogtak, míg Erdélybe értek a munkások. Kubikusok voltak, több ezer társaikkal együtt. A válluk előrehajolt a talicska súlya alatt, míg feltolták a töltésre. Az izzadság végigcsorgott a barnán aranyló, izmos testükön. Az éjszakai álom nem sokáig váratott magára. Mindenki aludt a barakkban, felkészült a testük a következő napi erőfeszítésre.

Amikor vége volt ennek a munkának, sikerült venniük egy tehénkét, és két zsák diót szedtek össze az elhagyott utakon, amíg hazaértek, ez boldoggá tette őket, olyan régóta vágytak már a kedveseik után. A nagymamám éppen a kertben dolgozott. Amikor meghallotta a kapu csikorgását, egyik keze fejével eligazította az arcába lógó hajszálakat, majd mind a két kezét megtörölte a kötényében, futott a kertből az érkezők felé. Fekete szemeiben a szeretet ezernyi lángja égett, amikor egyszerre ölelte át a férjét és a fiát.

Lányuk Anna Egerben szolgált egy húsüzletben, ami a kis Dobó tér egy sarki épülete volt, még ma is bolt van ott. Nagyon szép lány volt, álmodozó, nagy fekete szemeit sűrű fekete szempilla árnyékolta, a rengeteg fekete haját összefonva viselte. A háta közepéig ért a súlyos hajfonata. Járása egyenes volt, termete szabályos. Sokszor megfordultak utána, de ezt ő soha nem vette észre. Édesanyja többször meglátogatta Egerben, vitte a szeretet és az aggódás, hogy megbizonyosodjon arról, hogyan megy a sora a lányának. Ilyenkor többnyire gyalog tette meg a Kömlő és Eger közötti utat. Volt azért, hogy egy-egy szekér felvette az úton elfáradt, elgyötört asszonyt. Mire végre megérkezett Egerbe, meggyőződhetett róla, hogy a munkaadói szerették a szorgalmas, eleven, tiszta teremtést, akit soha nem kellett munkára biztatni. Nagymamám nyugodtan indult haza, Kömlőre, gyalog. Vagy volt szerencséje, vagy nem, hogy felvegye egy arrafele tartó szekér.

Édesapám ikertestvére, József, cseléd volt a tanyán, az apukám helyén. Egyedül a legkisebb fiú, Ernő volt otthon az édesanyjával, aki időnként summásnak is beállt, vagy ment a mamámmal segíteni házakhoz, ahol nagymamám mosást, takarítást vállalt, szinte csak egy kevéske élelemért. Ez is több volt a semminél.

A nagyapám egyik ősszel letörte a kukoricát, de hazavinni nem tudta, így hát kinn aludt a határban, hogy őrizze a termést. Hogy valaki el akarta-e lopni a kukoricát és összeverekedett vele, vagy csak egyszerűen felfázott a hideg földön, ezt már nem lehet megtudni, másnapra megrepedt a lépe és meghalt.

 Családfő nélkül még nehezebb lett az élet, és sajnos jött a háború. Az ikreket elvitték katonának. A nagybátyám kikerült a frontra, az apámat távbeszélő tanfolyamra küldték Rimaszombatba. Szörnyű dolgokat hozott a háború. A nagybátyám megsebesült, és hazakerült betegszabadságra. Súlyos harc tombolt Kömlőn. Nem kíméltek senkit, sem öreget, sem gyereket. Nagyon sok polgári áldozata is lett a második világháborúnak. Ernő nagybátyám kíváncsiságból kiment az utcára a harckocsikat bámulni – tizenhat éves volt akkor. A bátyja követte, nem akarta, hogy bajba kerüljön. Az ellenséges haderők bevonultak Kömlőre és összeszedték azokat, akiket az ágyúk és harckocsik körül találtak. Magukkal vitték őket, és a közeli kenderáztatónál lelőtték azokat, akiket nem akartak fogságban tartani. Az emberek keresték a hozzátartozóikat, sokáig kutatták a határt, mire megtalálták a holttestüket. Ott feküdtek sorban, lekaszabolva. Hideg novemberi szél száguldott végig a határban, felborzolva a kenderáztató vizét. Az ólomszínű felhők majdnem karnyújtásnyira voltak a keresők kis csoportjától, akik ott álltak kalapjukat levéve. Testben, lélekben dermedten álltak, és még azt sem érezték, hogy tépi, szaggatja a ruhájukat a haragos szél.

Így találtak rájuk a falusiak, a nagybátyám feje alatt ott volt a zöld kalap, ami a testvéréé volt, Józsefé. Józsefet tovább vitték, nem lehetett tudni, csak azt, hogy őt nem találták meg ott a többiek között a dermedt némaságban. A nagymamám mégis bízott benne, hogy hazajönnek, várta a fiait, nem tudta elfogadni, hogy meghaltak. Kereste őket télen, nyáron, mindig a határban bolyongott. A végtelen szeretet ereje, ami benne élt, az volt az ő legnagyobb gyengesége.

 Apukámról nem volt hír, de őt is ugyanúgy hazavárta. Édesapám fogságba került, vitte a vonat Oroszországba. A tömött vagonokban alig lehetett levegőt kapni. Apu figyelte az állomásokat, már amennyire odafért a réshez a vagon oldalán. Ezekben a vagonokban állatokat szállítottak a háború előtt. Most hadifoglyok zsúfolódtak benne. Ha megállt a vonat, egy ember lemehetett vízért. Míg állt a vonat, a katonák apró kis cetliket dobáltak le a peronon állóknak. Néhány szó és a cím volt rajta. Nagy kincs volt akkor egy kis papír és egy ceruzavég, ezzel írták a kis üzeneteiket a családjuknak, amit kidobáltak a vagonból, amikor a vonat megállt. Az állomáson fázós emberek várakoztak, reménykedve nézték a vagonokat, hátha látnak ismerőst. Sok fogoly tolongott a vagon nyílásaihoz. A peronon ácsorgók összeszedték a levélkéket, hogy eljutassák a címzettekhez. Az emberek a legnagyobb kegyetlenségek között is szolidárisak maradtak egymáshoz.

Vitte a szél a cédulát, amin a következő üzenet állt: „Édesanyám, élek. Szerető fia

András – cím: Kiss Ernőné Kömlő.” A cédula leesett a földre. A kóbor szél felkapta, mielőtt a peronon álló felvehette volna, aztán újra földet ért, de a nő nem adta fel, szaladt, hogy felvegye. Mire odaért, a szél újra felkapta. A vonat lassan elindult, majd felgyorsult, és a hajlongó nő egyre kisebb és kisebb lett. A vonat zakatolva és éleseket sikoltva robogott tovább.

 Édesapám nagy barna szemei bepárásodtak, még évtizedek múlva is, amikor mesélte nekünk. Reménykedett benne, hogy az ő cédulája is eljut az üzenetével. A szél volt-e az oka, vagy más, de ez az üzenet soha nem érkezett meg a nagymamámhoz. Nem hozhatott enyhülést az elrepített üzenet a nehéz, zaklatott nappalokra és éjszakákra, ahol egy szerető édesanya szívet tépő imája szólt esedezve a fiaiért. Kömlőn súlyos harcok folytak, az oroszok és a németek minden utcáért véres küzdelmet vívtak, nem kímélve a lakosságot. Szinte minden családnak volt gyásza, bánata. Egy fiatalasszony az utca másik oldalára akarta átvinni a karon ülő kisbabáját, amikor lelőtték, kémnek nézték. Ott maradt holtan a bágyadt délutáni napsütésben. Az életben maradt kicsi gyereke simogatta édesanyja arcát, nem tudta, hogy mi történt.  A házakból néma fájdalommal nézték az úttesten tehetetlenül fekvő nőt és a kicsi gyerekét. Ismereteim szerint ez a fiatalasszony az apai nagyapám rokonságához tartozott. Az idő végtelennek tűnt, mire végre a nap szép szelíden lement a puskaropogások közben, és eljött a jótékony sötétség, amikor végre be tudták vinni a kisgyereket és az édesanyját a házba.

*

A vonaton, ami Édesapámat vitte, minden nap volt halott. Minden nap megállt a vonat egy kietlen pusztaságon, leszállították a foglyokat. Aki már nem mozdult, nem érte meg a napfelkeltét, az előző hajnal volt a számára az utolsó. Megérkezett a vonat a végállomásra, az Azovi tengernél a Kalmisz folyó torkolatánál lévő Mariupolba.  Édesapám sokat emlegette ezt a helyet, mindig ugyanazzal a mozdulatokkal, érzésekkel beszélt azokról az időkről. Tudtam, melyik szó melyiket követi. Szerettem az apám szájából az igazat hallani.

– Kivittek munkára. Aki kaszálást vállalt, az mindig kapott egy csupor tejet, hát én ezért vállaltam. Ez jobb volt, mint a marharépaleves, amin egy kicsike zsír sem volt, annyi zsír sem, amit a légy elvinne a szárnyán. Már szinte undort váltott ki belőlem ez az ételnek nevezett valami. Lehunytam a szemem, mert meg kellett inni, ha életben akartam maradni. Sokan éhen haltak, finnyáskodtak. Egyszer kivittek szintén kaszálni, de a gaz alatt krumplit találtam. Nagyon megörültem. A nadrágom szárát elkötöttem egy-egy madzaggal, és mind a két szárát teleszedtem krumplival. Kapartam a földet, és egymás után jelentek meg a krumplik. A nap végén kioldottam a nadrágom szárát, és a krumplik szanaszét gurultak. A társaim nagyon gyorsan kapkodták össze.

–  Hé! Én is szeretnék néhány darabot!

– A parázsba tettük a krumplit – mesélte Édesapám. – Nagyon le voltunk gyengülve az éhezés miatt, nagyon sokan meghaltak közülünk. Nem volt nap, hogy ne lett volna halott.

 

1946.

 

Apu kilenc hónapig volt orosz fogságban, távol az édesanyjától és a testvéreitől. Mire elengedték, a száznyolcvanöt centis ember negyvenhat kiló lett.

Budapesten állt meg a vagon a hazatérő foglyokkal. Ott várta őket egy bizottság, akik ellenőrizték, van-e közöttük kulák vagy vagyonos ember.

– Hogy hívják? Hány hold földje van? – hangzott a kérdés.

– Kiss András vagyok, és az összes vagyonom a két kezem, amivel dolgozni tudok – válaszolt Édesapám, és felemelte a két nagy dolgos kezét. Elengedték.

Füzesabonyig vonattal jött, de Kömlőre csak gyalog mehetett, és nem érdekelte, mennyi ideig tart az út. Több településen is át kellett mennie.

A zúzmara megült a fákon, varjuk károgtak a kerítéseken, majd méltatlankodva felrepültek.  A határba érve a végtelen csendben csak a lépései alatt roppanó havat lehetett hallani, valamint a fák fagyott ágainak sóhajtását.  Apám lehajolt, mert a cipő talpa leszakadt, amit egy drótdarabbal sikerült odaerősítenie. Volt pár dolog a zsebében, ami talán haszontalannak tűnhetne a mai ember szemében, de akkor nem lehetett tudni, mikor melyik ér nélkülözhetetlen kincseket. Összehúzta magán a katonakabátot, és folytatta az útját a néma téli mezők mellett. Nagyon hideg volt, és ezt még fokozta a feltámadó szél, ami hol előre lendítette, hol visszatántorította az amúgy is kimerült embert. A szél belevágta az arcába az apró és kemény havat. Vajon mi vár otthon? Kit találok? Egyáltalán találok valakit, vagy úgy fogok ott állni, mint a tarlón egy le nem vágott búzaszál?

Már késő este lett, mire megérkezett. Legyengülve, gyalog, átfagyva. Látta, hogy nincs világosság náluk, de a tehénke az istállóban volt, ebből gondolta, akkor élni kell az övéinek, ahol az állatot gondozzák, ott élet van. Átment a szomszédba, ahol nem ismerték meg, amíg be nem mutatkozott.

– Mi történ az enyéimmel?

– Az édesanyád él, meg a húgod is.

– Nem bántották őket?

Nem érkezett válsz erre a kérdésre, mindenkinek családi ügy volt a történtek közlése.

A szomszédasszony átment, hogy nagymamámnak szóljon, áthívja magukhoz. Egyrészt olyan hihetetlen volt, hogy ez a csonttá soványodott ember a szomszéd fia, hiszen ismerte azelőtt is, de az édesanyja biztos megismeri.

A pitvarban megálltak, hogy leporolják a lábukról a havat.

– Juli néném, ismeri ezt az embert, aki bent beszélget?

Nagymamám a szoba felé fordult, és sírva, nevetve szakadt fel a hang a torkából:

– Jaj! Ez az én fiam! Az én gyerekem hangja!

Rohant be a szobába, folyt a könnye, és a remegő kezével ölelte, simogatta a fiát. Felcsillant a remény, hogy a másik fia is előkerülhet még. Ennek a vágyának a lehetősége olyan törékeny volt, mint maga a nagymamám. Ő mégis teljes szívével hitt benne, egyszer a másik fia is hazatér.

A nagybátyám soha nem került elő. Nagymamámnak nem adatott meg, hogy méltósággal eltemethesse a másik fiát, hogy végső búcsút vehessen tőle, elkísérhesse az utolsó útjára.  A bizonytalanságtól még a biztos rossz is jobb. A remény, hogy él a fia, József, soha nem hagyta el, akkor sem, amikor már senki sem hitte, hogy él. Körülölelte a Tisza vize, befogadta, először lágyan ringatta, simogatta hullámaival, majd elnyelte, hogy soha ne adja vissza édesanyjának.

Édesapám hazaérkezése után elindult ikertestvére keresésére. Lefogyva, kopott katonaruhájában gyalog indult el felkutatására, azon az útvonalon, ahol információi szerint a testvérét vitték. Elért egészen a Tiszáig. A Tisza szinte fenyegetőzve dobálta sötét, iszapos hullámait.  Mintha kiáltotta volna:

 – Nem adom vissza a testvéredet!

Apám megkereste a révész feleségét, akinek férje vitte át az oroszokat és a foglyokat a Tiszán. A kis parasztház a falu végén állt, ott élt a révész felesége. Az ő férje sem érkezett haza soha többé. A nő karján egy éhes kisgyerek ült, vékony karjaival ölelte át édesanyja nyakát. A kis házban sem élelemnek, sem főzésnek semmi nyoma nem volt. Nagy volt a szegénység, a pusztulás és a nyomor, amit a háború hagyott maga után, nem kímélve gyereket, öreget, senkit.

– A férjem vitte át őket, de nem tudok mondani többet. Kömlőről hoztak foglyokat. A másik parton lehet talán érdeklődni. Volt köztük egy magas, vékony, súlyosan megsebesült katona, akit magukkal hurcoltak, mert tudott oroszul és németül is.

 Édesapám arcán reménység csillant, ahogyan nézte a nő sápadt, éhezéstől lefogyott arcát.  Átment a Tisza másik partjára, hosszú kerülővel; nagyon nehezen talált embert, akinek szintén az volt a szándéka, hogy átkeljen a folyó másik oldalára. A csónak lassan haladt, mintha nem akarná átengedni ezt a két embert, de apám minden erejét megfeszítve küzdött az árral, mert az igazság és bizonyosság iránti vágy sokkal erősebb volt benne, semhogy feladja.

Már esteledett, mire átértek. A kis parasztházakba behúzódtak az emberek. A kutyák vad csaholása verte fel az esti csendet, amint elérték a falu házait. A nádtetők alatt szinte kuporogni látszottak a házak, fénytelen ablakaikkal néztek az esti szürkületbe.  Gyér világosság pislákolt az egyik kis házban. Az ablakon megrebbent a függöny.

A házból kijött a gazda.

– Mit keres itt? És mit akar?

– Már napok óta úton vagyok. Szeretnék tudni valamit arról a tutajról, ami Kömlő felől érkező oroszokat és foglyokat hozott át a Tiszán. A testvérem köztük volt. Azóta nem tudjuk él-e, hal-e?

– Én erről nem tudok, de a szomszédok talán tudnak valamit. Átkísérem magát.

Sokáig zörgettek a szomszéd ház kicsi ablakán, mire végül kidugta a fejét egy kis öregember.

– Ez az ember érdeklődni jött a testvéréről.

A kis öreg gyanúsan mustrálta az apámat. Bizalmatlan tekintetében a háború minden borzalma tükröződött. Kint álltak a pitvarban. A hold elbújt egy felhő mögé, mintha nem akarna tudomást szerezni semmiről. Hideg volt. Apám összehúzta magán a vékony, kopott katonakabátot, talán még a lelke is fázott. A kisöregnek ez a mozdulat nagyon ismerős volt, már eleget fázott ő is az életében. Nézte ezt a fiatalembert, aki már napok óta úton volt, gyalogolt, fázott, talán éhezett is, és nem adta fel, hogy megtalálja a testvérét. A segíteni akarás minden gyanakvását elűzte.

– Jó ember, jöjjön be, melegedjen meg.

 Apám itt töltötte az éjszakát, amit átbeszélgetett a két kis öreggel. Megtudta, hogy amikor átért a komp, az oroszul beszélő fogoly már nem volt rajta, a Tisza lett a temetője.

Reggel súlyos, nehéz léptekkel indult hazafelé Édesapám. A hideg szél a könnyű katonakabáton átfújva ostorozta a testét, a lelkéig hatolva. Gondolkodott, hogyan mondja ezt meg az édesanyjának.

 Nézte a Tiszát, ami soha többé nem adta vissza a testvérét. Aznap a nap nem bújt elő, fekete felhők takarták az eget, mintha azok is gyászolnának. Vad férfizokogás rázta meg a testét, amikor a folyó felé fordult.

– József! – kiáltotta a Tisza felé, és a kóbor szél messzire vitte a hangját.

Állt ott, és a csend volt a válasz és a Tisza folytonos morajlása.

Édesapám összeszorította a száját, makacsul, dacosan állt még ott egy darabig. Majd azt érezte, neki élnie kell, ha már a sors ezt rendelte neki, élnie kell! Ott a folyó partján fogadta meg magában dacosan, konokul, hogyha egyszer megnősül, neki sok gyereke lesz. Nem fog a családja kihalni.

Lassan eloszlottak a felhők, a szél is megenyhült, és a bágyadt napsütés kicsi csillogást csalt a Tisza vizébe. Nem tudta, meddig állhatott ott. Végül lassan elindult Kömlő felé, és tudta, neki most nagyon erősnek kell lenni.

  Édesanyja már várta, szaladt elé, hogy mielőbb hírt haljon, aztán megállt, érezte, hogy sok jóra nem számíthat. Aztán törékeny testével újra nekilódult. Egy méterre megálltak egymással szemben, és apám szeméből sugárzott a gyász és a vigasztalás. Átölelték egymást.

– De azért ugye, az is lehetséges, hogy egyszer mégis előkerül?

Kétségbeesett reménnyel várta vissza mamám a gyerekét. Nem hitte el, nem akarta elhinni, hogy meghalt a fia.

Apám nemet intett a fejével. Apám tudta, a testvére, ha élne, bárhol a világon, már hazajött volna.

 Sokszor mesélt nekünk az apám ezekről az időkről, amikor együtt volt a család, végig nézett rajtunk, és boldogsággal töltötte el, hogy mind az ő leszármazottjai vagyunk.

*

Vége lett a háborúnak. Édesapám fát vágott az udvaron, ellátta a ház körüli munkát. Idő kellett ahhoz, hogy felerősödjön. Szívesen tartózkodott kinn az udvaron, mert várta, figyelte a falu végéről az artézi kútra igyekvő Vitkóczi Margitot.

– Jaj, fiam, kár nézned azt a lányt! A Vitkócziak büszkék, nem egyeznek azok bele, hogy te szemet vessél rá. A múltkor már azt beszélték, hogy megvernek téged, ha tovább nézed a húgukat. Mást szánnak neki.

– Édesanyám, én mind az öt Vitkóczi fiúval kiállok, ha kell, de ez a lány lesz a feleségem! Mire olyan büszkék? Vagyok én olyan jó, mint ők. Van két erős karom, amivel mindent elő tudok teremteni, ami kell.

Még abban az évben, 1946. októberében házasodtak össze a szüleim. Sokan nem értették, hogyan mehetett férjhez az a szép és büszke Vitkóczi lány egy olyan emberhez, akinek nem volt más vagyona, csak a dolgos két keze, de ők pontosan tudták, hogy egymás sorsai. 1947. szeptember ötödikén megszületett a bátyám, Ernő.  1950. szeptember 23-án született a fia a nagynénémnek, aki néhány nap múlva gyermekágyi lázban meghalt. Apukám elvesztette a még egyetlen élő testvérét is.

1951. augusztus 24-én született a nővérem, én 1954.augusztus 24-én. Ott, Kömlőn nőttünk fel a Vitkóczi-házban, ahová nagyapám egy eperfát ültetett a ház elé, ami akkorára nőtt, hogy nagyobb lett, mint a házunk. A forró nyarakon hűs árnyékkal takarta az ámbitusalját, a hideg napokban védte a házat a széltől. Ez a nagyapám előre látó szeretete volt, pedig nem ismerhetett bennünket. A ház előtt egy nagy darab parlagon heverő föld terült el, az ugar.  A képzelet szabadon szárnyalhatott a végtelen síkságon. Ott nyáron még héják és sasok szárnyaltak, kitárva hatalmas szárnyukat. A fű tövében az élet ezernyi formában volt jelen.  A tücskök esténként hangosan ciripeltek. Éltek ott cincérek, pillangók, pockok, ürgék, és a bombatalálat ütötte mélyedésben a nagy lapu leveleken békák kuruttyoltak. Millió felfedezni való akadt, ami mind bizonyította, csodálatos a föld, ahová születtünk. Nagy teleken a zúzmara megült a kerítés rácsain, olyan volt, mintha az angyalok díszítették volna fel, finom kézimunkával. A káposztataposás, a tejszín köpülése, a kukoricafosztás, a krumpli szedés, a lekvár főzés mind az életünkhöz tartozott. A reggelek ezernyi felfedezni valóval érkeztek, és a napot nyári estéken a tücskök zenéje búcsúztatta.

*

1956. július 12-én megszületett az öcsém. A születését, azt, hogy van kisebb gyerek a családban, nehezen fogadtam, nehezen viseltem el, neki is része van az édesanyánk szeretetéből és figyelméből.

Nyár volt, Kömlőn a határt szinte felperzselte a nap. Már a fák árnyékai sem adtak semmi megkönnyebbülést, egy kóbor szellő sem hozott enyhülést. A forróság uralta az egész tájat, elterpeszkedett és kinyújtózott, mintha soha nem akarna megszűnni. Győzött a mező felett, az emberek felett, még a kutyák is lógó nyelvvel próbáltak hűsölni.

Akkor volt az aratás. A búzatáblák szőkén terültek el a tájban. Az érett kalászok meghajolva viselték terhüket, az érett magokat. A férfiak naptól barna, izmos és szikár testén végigfolyt a veríték. Ott kellett lenniük, nem hagyhatták kint a terményt, ami remény volt arra, hogy minden napra jut kenyér. Hajnalkor kezdték az aratást, és tizenegy óráig alig álltak meg. Néha felegyenesedtek, és nagyot kortyoltak a bádogkulacsból, ami az övükhöz volt erősítve.

Délután kettőig volt az ebédszünet. Az asszonyok homlokukra húzott kendőkkel igyekeztek a legnagyobb forróságba, vitték az ebédet az aratóknak.

Apám, amíg ivott, a házunk felé kémlelt. A letarolt búzatábla helyén, a tarlón feltűnt neki a legidősebb gyereke, Ernő közeledése. Ernő akkor kilencéves volt. Hosszú keze, lába szaporán mozgott, hogy minél előbb odaérjen. Bőrének aranyló barna színe már magába zárta a nyár színét, izét, illatát. Szép domború homlokát nem takarták hajfürtök, mert olyan rövidre volt nyírva a haja, hogy esélye sem volt rakoncátlankodni a hajfürtöknek.

– Édesapám, haza kell jönnie! Édesanyám üzente, hogy tessék hazajönni, ez nagyon fontos!

– El kell mennem! – szólt apám. – A feleségem hív!

Mindenki tudta, Édesanyám kisbabát vár. Megértette mindenki azt, hogy apámnak menni kell, mert egy emberke születése sok minden felülír. A kaszáját a barátjára bízta, megfogta a kisfia kezét és sietősre fogta a lépéseit. Apámnak jellegzetes menése volt, a mellkasát kicsit előre tolta, mintha azt szerette volna, hogy a szíve előbb odaérjen, ahová igyekszik.

A szoba tiszta volt és hűvös a vastag vályogfalak miatt. A konyhában az ebéd már elkészült. A kamrában a vizes lócán edények száradtak. A sparhelten még égett a tűz, és egy edény víz volt felkészítve. Az ablakokon a hófehér vászonfüggöny elzárta a tekinteteket a kíváncsi szemek elől.

A nővérem a kisebb szobában volt velem. A döngölt padlóra egy terítő volt letéve, és a feladata az lett volna, hogy engem alvásra bírjon. Nagyon nehezen bírt velem, mert én az Édesanyámat akartam. Sokat tépelődött azon a testvérem, vajon meghozza-e azt az áldozatot, hogy a babáját, amit akkor kapott, amikor én születtem, odaadja nekem. Végül is odaadta; könnyes arccal szorítottam magamhoz. Lassan elfáradtam a küzdelemben, de a babát azt szorítottam még álmomban is.

– Andris, menj el a bábáért, eljött az időm.

 Szőke Orbánné szülésznő, bába, a falu ápolónője volt. A faluban akkoriban mindenki az ő segítségével született, tisztelték, szerették őt, és a falu meghatározó egyénisége volt. Édesanyám mindig bizalommal fordult hozzá, ha betegek voltunk.

Mire felébredtem, a zöld bölcsőben egy baba feküdt vakító fehér ruhácskában. Azt mondták, menjek oda, mert ő az öcsém. Én senki mást nem akartam, csak az anyukámat, és még azt is akartam, hogy ő se akarjon mást, csak engemet. Anyukámhoz bújtam, aki kimerülve, sápadtan feküdt az ágyban. Nem is néztem a bölcső felé, mert nem akartam és egyáltalán semmi változást nem voltam hajlandó elfogadni. A bölcső és a benne síró öcsém nem érdekelt. Ez annál inkább így volt, minél többször tekintett anyukám a bölcső felé.

 Ez a legrégebbi emlékem, a zöld bölcső és benne Bandi.

Később megismertem a testvéri féltékenység érzését. Ami sokáig arra késztetett, hogy megcsípjem, ha nem látta senki. Kikapjam a cumit a szájából. Vagy felmásszak a bölcső oldalára, hogy megnézzem az öcsémet, mit csinál. Persze a zöld bölcső nagyot lódulva borult fel velünk. Nem lett semmi bajunk szerencsére.

Nehéz volt elfogadni, hogy neki is része van, nagyon is része van az anyai szeretetből, és teljes jogú tagja ő is a családnak. Része van mindenből.

Eljött az ősz, az eperfa levelei megsárgultak, be kellett látnom, a helyzet nem változik, bármit teszek is, Bandi is ott van anyukám lelkében, teljesen elől, mint mindannyian. Azért még én ott bosszantottam, ahol tudtam, ezt az erőszakos, mindig anyukánkat követelő babát.

Sírt, zokogott az őszi szél, siratta a nyarat és talán a télnek nem akarta átadni a helyet. Pedig ez törvényszerű, és el is jött a tél. Óriási mennyiségű hóval takarta el az ősz nyomait, nagy fehérséggel terült el a végtelennek tűnő ugar felett.  Most már a téli szél muzsikált, és játékos kedvében kupacokba hordta a havat. Én az oldalsó ablakból figyeltem a szél játékát. Aztán megenyhült az idő, de csak annyira, hogy az ereszekre nagy jégcsapokat varázsoljon. Bent a kemence melege ölelt körül bennünket, és a frissen sült kenyér illata bebújt minden kis zugba. Ezen a télen született meg egy furcsa érzés bennem belül az öcsém iránt, az aggódás. Nem értettem és megfogalmazni sem tudtam akkor, de ez az érzés rendbe tette belül a háborgó kis lelkem.

Édesapánk felöltöztetett, és kivitt a friss levegőre. Ott botladoztam, hemperegtem a derékig érő hóban, mint egy kölyökkutya. A testvéreim nevettek rajtam, és ők is örültek a nagy puha hótakarónak. Ez volt az első tél, amit az öntudatom is felfogott már. Apukánk nagy munkába kezdett. Szánkót készített nekünk. Az arca kipirult a hidegtől, a szeme csillogott, amikor ránk nézett. Szerettem az Édesapám által kézzel készített játékokat, a csutkababákat, amiket esténként készített nekünk.

– Lesz nektek is szánkótok!

Apánk dúdolgatott, míg dolgozott, és közbe-közbe rám nézett. A bátyám adogatta neki a szöget; apa és fia együtt tevékenykedett.

Elkészült a szánkó, ami nagy és nehéz volt, a biztonságra törekedett apám, mert oldala is volt, hogy Bandikát is bele lehessen ültetni.

Gyönyörű téli délután volt. A nap is kisütött, de csak azért, hogy sugarai ott játszhassanak a frissen esett hótakarón. Ott ragyogott hát a fény a lábunk előtt, és a szánkó repült, száguldott az ugaron. A testvéreim kipirult arccal húzták, és én meg Bandika – mert akkor már így hívta mindenki, – ott ültünk a szánkóban és kacagtunk. Aztán haza kellett mennünk.

– Te szállj ki, mert nem tudlak mindkettőtöket behúzni a szánkón – mondta a bátyám.

A kaputól a havat elsöpörték a szüleink, és valóban ezen a részen nehéz lehetett húzni a szánkót, a bátyám nekiveselkedett, úgy haladt vele. Az istálló előtt, az udvaron azonban nagy hó volt, és a szánkó vígan lódult neki, hogy még egy tiszteletkört leírjon. Abban a pillanatban a szánkó felborult, az öcsém nagy ívben kirepült, és a következő percben a fehér hó kezdett pirossá válni az öcsém homlokából ömlő vértől, és egyre nagyobb lett az a piros folt, ott elterülve a nagy fehérségben.

A bátyám kétségbeesve cipelte, vitte a karjaiba Édesanyánkhoz Bandikát, aki visítva ordított, és vérvörös csíkot hagyott az öcsém fejéből ömlő vér.

Édesanyánk minden munkáját abbahagyta, csak a berliner kendőjét csavarta magára, karjába kapta Bandikát és elment. A csend összesűrűsödött a szobában, ránk telepedett és megtelt valamiféle belső remegéssel. Ott remegett a mellkasomban, és hiába gondoltam, nem lesz semmi baj, még magam előtt láttam a sok vért. Féltem. Féltettem az öcsémet, és bármit megadtam volna, oda adtam volna a legszebb játék babámat, csak neki ne legyen baja. Ez volt az első érzés, ami tudatosította bennem, igenis kell nekem, hiába nem akartam, de ide tartozik, teljes joggal. Már nem adnám oda senkinek. Hiába gondoltam tegnap, igazán elvihetnék a cigányok, mert nekem nem kell. Igen is kell nekem. Kell nekem, csak végre Édesanyánk hazahozná már! Az óra mutatója lassan vánszorgott előre, és az esti szürkület már mindent elnyelt odakint, csak azt a nagy fehérséget nem tudta elnyelni, amit a horpadt arcú hold megvilágított.

– Nem adom oda senkinek – mondtam, és a hangom darabokra törte a csendet.

– Miért, oda akartad adni? – kérdezte a bátyám, és a hangja csodálkozó volt.

– Igen, a cigányoknak.

Akkor indultak el a könnyeim. Valahogyan könnyebb lett, ahogyan kimondtam, az összesűrűsödött csend, ami már akkorára nőtt, hogy szinte remegni sem tudott ott belül, darabokra tört, és könnyebb lett a kimondott szótól és a könnyektől.

– Senkit nem adunk oda senkinek, mert mind összetartozunk, Bandika is a miénk – szólalt meg az apám – egy család vagyunk – mondta határozottan.

Kukoricát morzsolt az állatoknak, nem szólt többet és nem is nézett senkire. Úgy tűnt nekem, inkább a kinti zajokra figyel. Már a szobánk minden szegletébe bebújt a sötétség, csak a kályhából kiszűrődő parázs világította meg apám arcát. Lassan felállt, és meggyújtotta a petróleumlámpát. A lángja imbolyogva törte meg a félhomályt.

Végre hallottam, valaki veri a lábáról a havat az ámbitus alja előtt. Apám felugrott és kiment. Megjöttek végre. Bandika bekötött fejjel ott volt apám karjaiban. Csendben betette a zöld bölcsőbe. Anyukám nagyon fáradtnak látszott, kicsit sápadt volt, és az aggódás ráncokat rajzolt fiatal csodaszép arcára.

Én csendben odamentem a bölcsőhöz.

– A miénk vagy – szóltam az öcsémhez engesztelően. Erre felsírt. Én meg megcsíptem a lábát. Meg kellett csípnem, mert a miénk, és én már nem adnám oda senkinek, és idegen nem csípheti meg, csak én!

Akik előbb születnek meg a testvéreiknél, azok legtöbben féltékenyek, majd aggódnak, majd nagyon tudnak szeretni. Amíg ezeken a folyamatokon átmegy az ember, addigra már a kis testvér is vissza tudja adni a lökéseket, csípéseket. Bennem nagyon intenzíven zajlottak le ezek a folyamatok.

A szülein nagyon sokat dolgoztak, emlékszem a ganajtaposásra, ami a téli tüzelő egy részét adta, emlékszem a kukoricafosztásra, amikor az apám lovas kocsin hazahozta a kukoricatermést. A rokonok, szomszédok összegyűltek este és fosztották a kukoricát, közben beszélgettek. Amikor jó év volt, dicsérték a termést, áldották a jó kömlői feketeföldet. Mi gyerekek is csináltuk egy darabig, majd ugráltunk a kukorica háncs közé. Ősszel káposztát taposott a legkisebb gyerek a hordóban.  Amikor szerencsés év volt, akkor volt disznóvágás is. Soha nem dobtunk ki ételt, mindent felhasználtunk, amit a föld termett, amiért kemény munkával megdolgoztak. Az édesanyám egyszerre negyven libát is nevelt leadásra a háztartás és a gyereknevelés mellett. Mindig úgy ébredtem, hogy már rég fent voltak, és soha nem tudtam, mikor aludtak el.

 

1965.

 

Édesanyám készítette a tiszta kenyérruhákat, amik vászonból voltak, vékony piros csíkokkal. A szakajtó is előkerült. Apukám behozta a nehéz fadagasztó teknőt és az állványát is, ami olyan volt, mintha a kenyér bölcsője lenne, szilárd lábakon. Alaposan kezet mostak, anyukám szitálta a lisztet a teknőbe és készítette a kovászt, majd mosolyogva nézett az apámra.

– Andris, ott van a könyv, tegnap este a tizenkettedik fejezetnél hagytuk abba a történetet.

Édesapám kicsit nagyobbra vette a lámpa lángját és lassan, szép hangsúllyal olvasni kezdett a könyvből. A történet életre kelt a képzeletemben. Magam előtt láttam a tájat, az embereket, akik a regényben szerepeltek.  Hallgattam apukám szép orgánumát, és közben néztem őket.  Anyukám már dagasztotta a kenyeret, de közben egy tincs kiszabadult szigorú kis kontyából, amit a keze fejével hessentett arrébb. Homlokán apró gyöngyök jelentek meg, amik meg-megcsillantak a lámpa fényében.

– Édes, átveszem – szólt apám, – és úgy tűnt nekem, a hangja is olyan színű, mint a szeme, barna, csillogó, tele szeretettel.

 Helyet cseréltek, és anyukám folytatta az olvasást. Az öcsém már feküdt, és szemhéja a nagy zöld színű szemein már olyan, mint egy pillangó, ami repülni már nem tud, csak verdes a szárnyával.

 A nővérem lassan fésülte a haját, a fésű simán szaladt végig sűrű fekete hajában, amin meg-megcsillant a lámpa fénye. A bátyám egy kisszéken ült, és kukoricát morzsolt, a szemek szaporán egymás után peregnek a vödörbe. Tekintete elrévedt, az olvasott történeten kalandozott a gondolata.

 Én lassan odamentem az oldalsó ablakhoz, elhúztam a fehér vászonfüggönyt, aminek kis csipke volt az alján. Láttam, az égbolt már felkészült a hold fogadására, sötétkék színre váltott, megszórva gazdagon fénylő csillagokkal. Az eperfa ágai között bekandikált a hold. Ott is maradt, ennyi szép láttán nem tudott elmozdulni, bámult be az ablakon. Néhány éve még meggyőződésem lett volna, hogy a hold irigyen bámul, még az arcát is felfújta irigységében, mert nekünk ilyen jó helyünk van ezen a világon. Igen, jó helyre születtünk, és mi már itt várjuk a testvéreinket. Édesanyám még a télen mondta, hogy kistestvérünk fog születni, de azt ő sem gondolta, hogy ketten fognak jönni; ez csak hónapok múlva derült ki.

Elálmosodtam, gyorsan a takaró alá bújtam, a függönyt nem húztam be, a hold csak hadd irigykedjen. Azonnal elaludtam, és csak kora reggel, a kisült friss kenyér illatára ébredtem. Édesanyám kis keresztet rajzolt a kenyér aljára, mert ez a mindennapi kenyerünk.

A mindennapi kenyerünk, amiért olyan sokat kellett dolgozniuk a szüleimnek, hogy minden nap az asztalra kerülhessen, és mi a lócán vártuk, hogy Édesanyám megszegje és kiadagolja mindenkinek a részét, és mi boldogok voltunk, hogy részünk van ebben a családban.

1965. augusztus 26-án születtek meg a testvéreink: József és János. A szüleim nagyon sokat dolgoztak, hogy hat gyereket fel tudjanak nevelni, és taníttatni tudjanak. Mindenkinek megvolt a maga feladata ebben a nagycsaládban. Soha nem több, és nem is kevesebb, mint amit elbírt. Megvolt a része is, pont annyi, amennyire szüksége volt. Kimondatlanul is feladatunk volt a tanulás, hogy egyszer, amikor felnövünk, meg tudjunk állni a saját lábunkon. Mindannyian szorgalmas emberekké váltunk, a szüleink örökül hagyták ránk a szeretet hatalmas erejét, a kitartásukat.

*

1984. március 25-én vesztettük el az Édesanyánkat. Hosszú idő után jöttem rá, mégis itt maradt velem, az emlékeimben. Emlékszem a hangjára, a mosolyára, a mozdulataira.

 Mi már nem laktunk a férjemmel Kömlőn, amikor ő megbetegedett. Hétvégeken siettem haza hozzájuk. Nagyon nehéz időszak volt, tehetetlenül nézni az Édesanyám állapotát, ami hétről hétre romlott, de az apám nagy szeretettel ápolta élete nagy szerelmét.  Akkor tanított meg az Édesapám sok mindenre. Mosolyogva befelé sírni.

Egyik alkalommal kirobbant belőlem a sírás a beteg Édesanyám ágyánál. Az apám megfogta a karom, és kivezetett a szobából.

– Ezt soha többé ne tedd! Sírd ki itt magad, és akkor gyere vissza, ha mosolyogni tudsz. Csak jókat mondj az életedről, hadd legyen a hátralévő időben boldog az Édesanyád. Tudom, hogy képes vagy rá, kisjányom. Erős vagy, meg tudod csinálni, mert a szeretet erőt ad.

Édesapám anyukám halála után is sokszor hívott bennünket, mindannyiunkat haza a szülői házba. Ott voltunk mindannyian testvérek és az összes unokája. Nyugdíj mellett sokat dolgozott, malacot hizlalt, és várt haza bennünket disznóölésre. Ott volt mindenkije, akiket szeretett. Munka végeztével nézett bennünket és mosolygott.

– Minden gyerekem és unokám itthon van – mondta és mosolyogva nézte a népes családját. Eszébe jutott olyankor a Tiszánál tett fogadalma, és elmesélte a történetét. Mindig ugyanúgy. Azzal a hangsúllyal, ahogyan mindig is mondta. Sikerült a fogadalmát megtartani, és megtalálta azt a szép fiatal lányt, az Édesanyánkat, aki társa volt, és fáradsággal nem törődve odaadó szeretettel szeretett bennünket. Szép nagy családjuk lett, amit erősen tartott össze a szülői szeretet. Könnyebb életet érdemeltek volna, de soha nem panaszkodtak. Mi voltunk nekik az élet.

Jó pár évvel később Édesapám az egyik öcsémmel Demjénbe költözött. Ott élt egészen 2008. november elsejéig, amikor a férjemmel magunkhoz vettük.

 

2009.

 

Szép tavaszi reggel volt, a házunk előtt a gesztenyefa szinte bekukucskált az ablakunkon, pedig a második emeleten lakunk.  Tele volt hófehér virággal. Egy madár most rakott fészket a gesztenyefa ágára, pont szemmagasságban. A reggelit és a gyógyszereket előkészítettem az apámnak, míg a férjem zuhanyoztatta. Nagyon lassan jött, a lábával súrolta a járólapot. Nem emelte fel a lábát, a járása bizonytalan volt.

– Papa, tíz évet fiatalodtál zuhanyozás után.

A kezével legyint, de azért mosolyogott.

– Gyere, nézd meg a gesztenyefát! Most gyönyörű.

Nézte. Nem szól semmit, de még mindig mosolygott.

– Ma vendégek jönnek hozzánk.

– Kik?

– A gyerekek.

– Jó – most nem mosolygott. Figyelt az elkészített falatokra, amik arra vártak, hogy megegye reggelire.

Reggeli után olvasgatott. Figyelmesen nézte a sorokat. Hamar elfáradt, és ebédig még lefeküdt egy kicsit. Ebéd után újra lepihent.

Délután a csengő követelőzően verte fel a lakás csendjét. A délutáni tavaszi nap sugarai bekukkantottak az ablakunkon, és ott is maradtak elhasalva a padlón. Az apám fotelje pont a fénysugárban volt. Le akartam húzni a redőnyt, hogy ne zavarja a fény, de intett, hogy hadd maradjon úgy, ahogyan van. Lehunyt szemmel élvezte a nap sugarait. Összerezzent a csengő hangjára, és kifelé figyelt. Mindenki megérkezett, a lakás teli lett trappoló gyerekekkel és jókedvű felnőttekkel. Milán, Emma és Domonkos szaladgált az egyik szobából a másikba; nagy öröm az együttlét. Az egész lakást a gyerekek kacagása töltötte be. Misike még nem tudott járni, de nagy fekete szemeiből sütött a vágy, hogy csatlakozhasson a társasághoz. Apukám ült a fotelban, munkában megfáradt keze a karfán nyugodott. Egy idő után elunta a dédunokái rohangálását, fárasztotta a zaj. Veszekedett rájuk, majd néhányat el is kapott ott ültében, amikor az unokáim előtte szaladtak el. Megfegyelmezte őket, mérgelődött.

– Nagyon rosszak, de hiába szólok, ezeknek mindent szabad.

– Mindent szabad, Papa, úgy, ahogyan mi is szaladgálhattunk annak idején.

– Ez mégis csak sok!

Emma egy széket tett a radiátor elé, és arról ugrált a szőnyegre. Göndör fürtök keretezték az arcát, ami kipirult a mozgás örömétől. Zöld szemei az örömtől csillogtak, mint nagy zöld ékkövek. Az apám mosolygott. Nézte Emmát, és elfelejtett zsörtölődni.

– Látod, mama, a Dédi mosolyog! – mondta Emma meglepetten. – Én máskor is fogok ugrálni a székről, ha ezen Dédi mosolyogni tud!

Kis idő után már három unokánk ugrált a székről. Ez már a férjemnek is nagy megpróbáltatás, és Misikével a karján véget vetett az örömködésnek. A lakásunkban elszórtan helyezkedtek el a felnőttek, a gyerekek szülei, a mi gyerekeink. Hallottam, hogy a fiaim a másik szobában évődtek egymással, majd nevettek valamin, úgy, mint régen gyerekkorukban. Így minden helyiség felügyelet alatt volt. Milán ötéves múlt, Emma és Domika három, Misike  féléves múlt. Apám intett a férjem felé, és elkérte Misikét. Annak ellenére, hogy közel volt a kilencven évéhez, hihetetlen ügyesen fogta a kisgyereket, nem kellett félteni az unokámat. Apám nagy keze keresztül érte Misike mellkasát. Rugózott az ölében, és mindketten nevettek, hangosan.

– Azt a mindenit! – ismételgette az apám, és nevetett.

Misikét egy felnőtt elvette apukámtól, és kézről kézre adták. Most még ő a legkisebb, és ő egyedül fekete szemű. Nagy égő fekete szemei minden iránt érdeklődtek.

 Én kimentem a konyhába felvágni a süteményt. A három kicsi utánam. Emma visított, sütemény van! Emma kitartóan tud visítani örömében. Meglátták a madárfészket a konyhaablakból. Mind a hárman az ablaknak nyomták az arcukat, hogy minél többet láthassanak a fészekből.

– Még kettőt visíthatsz, Emma, és el kell tenni a visítókát.

Meglepődve nézett rám, furcsa volt neki, hogy pont úgy mondtam, mint az óvó nénije. Tele torokból visított most már Domonkossal együtt. Milán csendben nézte őket. Az arcára kiült, amit gondol. Dedósok.

Kiraktam a kistányérokra a süteményeket. Olyan csend lett, hogy a szülők is kikukkantottak, most mi történt, mi ez a csend. Domonkos fogta a tányért, és indult a szoba felé.

– Itt kell megenni, Domika!

– Tudom, mama, de ez a Dédi papáé.

– Várj, menjünk együtt!

– Akkor gyere gyorsan, mama.

Domika nem adja fel, benne van a génjeiben a kitartás. Igenis jóba akar lenni Dédi papával.

Vitte a süteményes tányért, óvatosan. Csodálkoztam, hogy nem csak futva tud közlekedni. Megálltam az ajtóban és néztem őket.

Apukám érdeklődve figyelte a közeledőt a tányérral. Egészen meglágyultak a vonásai. Nyúlt a tányérért, és Domika átadta neki. Néztek egymás szemébe, nincs már harag a rohangálás miatt. Apukám egyik kezében a tányér, a másikkal a dédunokája haját simogatta, aki egészen közel ment, és odabújt hozzá.

– Kék szeme van – nézett rám az apám.  Az apám szereti a kék szemű embereket, mindig az Édesanyám jut eszébe, az élete nagy szerelme, akit mindig szeretni fog, míg él. Most is őrá gondolt.

Milán is megérkezett, üdítőt hozott Dédi papájának.

– Neki is kék szeme van

Apu újra mosolygott.

 Dédi papa le volt kenyerezve egy ideig.

Aztán mind a három felváltva hordta neki a finomságokat. Aputól mindegyiknek jutott egy simogatás.

A folyosón volt minden székünk, mert vonatoztak. Átmentünk a másik szobába, mert Dédi papa kifáradt, nem tudott elaludni, ahhoz nagy volt a lárma. Négy generáció volt most ebben a kicsi lakásban.

Csend lett. A lakás egy csatatér. Mondtam a gyerekeimnek, ne pakoljanak el, mert mire a végét elrakják a játékoknak, az eleje megint szanaszét hever. Majd én.

– Szépek – mondta az apám, és a gyerekekre mutatott.

– Köszönöm, Papa.

– Mit köszönsz?

– Hogy megdicsérted őket.

– Miért, ők az én saját leszármazottjaim – mondta kicsit durcásan, mintha elvennék tőle valamit.

Ismerem a gondolatmenetét. A sajátját dicséri, akkor én mit köszöngetek, hiszen az övéi.

– Így igaz – mondtam, és mellé ültem az ágyára. Átöleltem a vállát.

– Haza mennék – mondta. A két szó fáradtan tört elő a torkából, és tele volt vágyakozással.

 Láttam a szemén, ez a délután túl sok emléket bolygatott fel benne. Most nagyon fájt nekem az idő múlása, nem magam miatt, miatta. Olyat kért tőlem, amit már senki nem tud teljesíteni sem térben sem időben.

A férjem lépett a szobába és éppen a méltatlankodását akarta kifejezni, hogy a kicsik mindent felforgattak, de meghallotta, amit apukám mondott.

– Ma éjszaka megint be fog lázasodni – mondta, és aggodalom tükröződött az arcán.

– Tartok tőle én is.

– Most már késő este van. Látod, égnek az utcai lámpák is. Busz se megy Kömlőre. Te rengeteget dolgoztál életedben, és nagyon fáradt lehetsz. Azt ajánlom, pihenj kicsit, és majd reggel.

– Azt mondod?

– Azt.

– Elkísérsz?

– Persze.

– Akkor jó.

Aztán lefeküdt, majd hirtelen felült.

– Szerinted hol van az én anyukám? Lehet, hogy fázik vagy éhezik.

– Elment olyan helyre, ahol nem fázik és nem is éhezik senki.

– Hol van az a hely?

– A mennyországban.

– Biztos vagy benne?

– Biztos. Ő jó ember volt.

– Az már igaz. Akkor jó.

A férjem csendben hallgatta a beszélgetésünket. Pontosan tudta, aput az érdekelte, mi van az élet után, csak a saját gondolatmenete szerint tette fel a kérdést.

Szerencsére ezen az éjszakán nem lázasodott be. A folyosón mindig égett a villany, ha felébredt, tudjon tájékozódni. A redőny is félig fel van húzva, az utcai fény is ad egy kis világítást. Én vagyok az éjszakás. A férjem van vele napközben, míg dolgozom. Aránylag nyugodt éjszakája volt, csak nyolcszor ébredt fel. De volt, hogy csak felült, hogy megbizonyosodjon, hogy én is ott alszom, és nincs egyedül. Reggel mosolyogva ébredt, csak remélni tudtam, hogy álmában visszatért a régi házba az élete nagy szerelméhez és az apró kicsi gyerekeihez, fiatalon, egészségesen, mint aki a világot meg tudná váltani a családjáért.

 

2013.

Az orvosa azt mondta, erős szervezete van az édesapjának, nagy harcos. Ömlött a könnyem, amikor válaszoltam, hogy tudom. Kilencvenegy éves volt, amikor elment, elment a szép szőke szerelme, a legidősebb fia, a szülei és testvérei után. Mindenki azt mondta, szép kort ért meg, teljes élete volt, az eszemmel felfogtam ezt, de mégis hiányzott, és hiányzik még ma is. Nemrégen beszéltem egy idős bácsival, aki még emlékszik rá.

– Nagyon szegény ember volt az Édesapád, jó szándékú volt, soha nem bántott senkit. Nagyon sokat dolgozott.

– Igen. Örökül hagyta ránk a szeretetét, a munkába vetett hitét, a család szeretetét. Erről szólt az élete.

Csendesen megállok a kömlői temetőben a sírjuknál Ma már csak egy síremlék hirdeti, hogy éltek a szüleink. Mi testvérek tudjuk, hogyan éltek és küzdöttek, akik élhettek ugyan szegénységben, de a gazdagságot ők más mércével mérték, mert számukra a legnagyobb érték a család volt.

 

 

Veres Tamásné

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Eger

(kisskati, 2017.06.26 21:05)

Megjelent az Életmesék azaz Igaz családi történetek a Kárpát-medencéből 2017 kiadásában.