Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kirándulás után.

2016.04.16

Kirándulás után.

 

 

A kamaszkor megtépázta a magamról alkotott külső képet, amit vad daccal zártam magamba. Elzárkóztam, mintha mindenkivel bajom lett volna, pedig csak önmagammal nem voltam megelégedve, hol gyorsnak, hol lassúnak találtam a változásokat. Amit a tükörben láttam, az egyértelműen nem tetszett. A kollégium tömegében magányosnak éreztem magam, pedig a társaimnak is lehetett ilyen problémájuk. Egy hely volt, ahol igazán magamra tudtam találni, és ehhez egy fasor vezetett. A dac, a lázadás csak itt csitult el a lelkemben és telt meg várakozással, és ez a fasor, ami Besenyőtelek után nem sokkal Kömlőig húzódott, tanúja volt sok hazaérkezésemnek. Hányszor és hányszor tértem haza ezek alatt a fák alatt! Mindig ugyanazzal az örömmel, míg szüleim itt éltek ezen a Földön, mindig hazataláltam.

 Ebben az évben a Bükköt jártuk be az osztállyal. Nagyon jó volt a gyönyörű erdőben túrázni, a nap sugara bekukucskált a falevelek között, hogy aztán az árnyékukkal járjanak táncot. Az árnyék a fény gyermeke, árnyék nem születhet fény nélkül.  Esténként, amikor a túrák után végre nyugovóra tértünk, mielőtt mély álomba merültem volna, a kis házra gondoltam, ahol az otthonom volt. Gondolatban ott jártam. Csendben nyitottam ki a kaput és elképzeltem az ikreket, hogy most már biztosan ők is alszanak. Az éjszaka jótékony takarója biztosan szép álmot visz nekik, alszanak és szőke göndör fürtjeik összeérnek, ahogyan egymás mellett fekszenek. Minden elalvás előtt gondolatban ide érkeztem vissza ebbe a kis vályogházba, bármennyi szépet is sikerült meglátnom a világból, mert annyi szép van ezen a világon, aminek a megismeréséhez egy élet kevés, de csak ez az egy hely van, ahol otthon vagyok.

 A szüleimnek megírtam, nem tudok hazamenni az osztálykirándulás miatt. De úgy érkeztünk meg a kirándulásról, hogy a Kömlőre índúló utolsó buszt elértem. Annyi öröm sziporkázott belül a mellkasomban, mint a folyó víztükrén a szilánkokra tört napsugár..  Hazamegyek! Nem tudják, hogy megyek! 

Késő este érkeztem, gyönyörű tavaszi idő volt, a tavasz végérvényesen eltörölte a tél nyomait, és életre kelt minden. Az utat szegélyező fák két oldalt egy alagutat képeztek a busz fölött, mintha az ágaik összefonódtak, ölelték volna egymást. A busz reflektorának fénye megvilágította az új zöld koronájukkal dicsekvő fákat. Ez volt már az utolsó útszakasz, ami Besenyőtelektől egészen Kömlőig vezetett, ez az útszakasz volt számomra a boldogság előszobája. Megállt a busz és én könnyedén suhantam a házunkhoz vezető úton. A tavaszi szél belekapott a ruhámba, összekócolta a hajam, de én nem törődtem vele, mert oda igyekeztem, ahol engem feltételek nélkül szerettek.

A nyári konyha ajtaja nyitva volt, a villanyfény széles sávban megvilágította az udvart, egészen a kutyaólig. Csendben mentem, de a kutyánk örömében aprókat vakkantott. Legalább tízféleképpen tudott ugatni, ebből lehetett tudni, ki jön hozzánk.

Az ajtó mellett megálltam. Hallgattam a család hangjait. Az evőeszközök csörgését, éreztem az étel illatát. Pont olyan volt, mint amikor a kollégiumban hazagondoltam.

– Jaj, az én Katikám vajon mit csinál most? – mondta az én Édesem. A szavak úgy hangzottak, mint egy sóhajtás, és még egy ideig a levegőben rezegtek.

Beléptem a fénycsóvába, és körülölelt a szeretet, az öröm. A konyhában az asztal mellett ültek a szüleim, az ikrek és Bandi öcsém, vacsoráztak. Az ikrek ujjongva rohannak elő, szinte elsöpörnek ezek az öt éves pöttömök. Jaj, fel kell emelni azonnal őket és mind a kettőt egyszerre, és puszilni, hol egyiket, hol másikat, és kacagni velük. De a kutyát sem lehet félrelökni, mert az már annyira csóválja a farkát, hogy szinte leszakad. Lehajolok, megsimogatom a kutyát, úgy, hogy a fülei a fejéhez tapadjanak. Felemeli a fejét és nagy dióbarna szemeivel rám néz, és párás a szeme a hálától. Aztán újra az ikrek jönnek– hoztál valamit?

– Aha, asziszem – válaszoltam –. Talán a táskámban van, ha nem felejtettem ott.

Évődtem velük még egy darabig, mire elővettem azt a csekélységet, amit a kicsi pénzemből tellett.

 Az edényben mindig maradt étel a hazatérőknek. Egymás szavába vágva beszéltünk, ezernyi mondanivalónk volt.

Az ikrek nagyon aranyos kisfiúk voltak, teli élettel, huncut mosollyal. Nagyon szeretem őket, mind a kettőt, mindegyiket a saját természete miatt. Mivel tizenegy évvel idősebb vagyok náluk, az irántuk érzett szeretetérzés több volt, mint testvéri. Iskola után attól az időponttól, amióta ők megszülettek, ha haza érkeztem, segítettem Édesanyámnak az ikrek körül. Igyekeztem az iskolában nagyon odafigyelni, mert otthon inkább velük foglalkoztam. Én voltam a nagyobb testvér, mert már én itt a földön vártam a megérkezésüket.

Másnap reggel a konyhából a zene hullámai lágyan kúsztak be a konyha irányából, mint ősszel az ökörnyál, ami gyöngyházfényű fénnyel csillan meg a napsütésben, úgy lebegett és töltötte ki a teret a zene. Az ökörnyál jutott erről eszembe, amiben fiatal pókok játékosan ereszkednek alá fák, bokrok, villanyoszlopokról és tesznek meg jelentős távolságokat a maguk által készített fonalakon, hogy megismerjék a világot. Ezt éreztem, míg a zene lágy dallamát hallgattam, ringatott, magával ragadott és egy olyan helyre vitt ez a dallam, ahol még soha nem jártam. Mert a zene dallamain át utazni is lehet egy csodálatos világba. Édesanyám mindenféle zenét szeretett, és, ha tehette, a munkája közben is hallgatta, ha egyedül volt. Amikor megérkeztünk, csak ránk figyelt, csak teljes odafordulással tudott élni. Mi voltunk az ő életében a nap, és minden érzésével, gondolatával fordult az ő napjai felé. A szüleim életében az emberi élet volt a legfontosabb, ezért hát nem is volt kérdés az ikrek világra jövetele 1965-ben. A zenére ébredtem, még nem nyitottam ki a szemem, hagytam, hogy a zene ringasson.

Már vidáman kandikált be a nap az ablakunkon, fénycsóvája egészen az ikrek ágyáig ért, kinyitottam a szemem, és néztem őket, ahogyan alszanak. Ötévesek voltak akkor, mint korábban már írtam is. Ezt a képet vittem magammal a kollégiumba. A szüleim már rég fenn lehettek. Kimentem őket is megnézni, hogy ezt a képet is magammal vihessem, ezek voltak az én lelki táplálékaim, míg újra haza tudtam menni. Édesapám a kertben dolgozott, mintha a fél szeme az ajtón lett volna, azonnal észrevett, ahogyan az ajtón kiléptem.

– Jó reggelt!– mondta, és folytatta a munkát. Igyekezett, hogy mielőbb végezzen, és a családdal lehessen. A hangja erőteljes volt, amit megszínezett a vidámság és az életszeretet.

A jó reggel az apám szájából az új nap reményét jelentette. Öröm, hogy bármennyire is kell küzdeni, újra meg tehet mindent értünk. Mindig hajnalkor kelt, de nagyon sokszor, már munkával köszöntötte a felkelő napot. Szikár, erős alakja, egy pillanatra abbahagyta a munkát, hogy megcsodálja az új nap születését. Ahogyan ezt a két szót kimondta – Jó reggelt, még most is a fülemben cseng. Ennek a két szónak hangsúlya, dallama volt, színe és még illata is, amit mindig a mosolya kísért. Mosolygott a szeme, az arca, még a hangja is.

 Édesanyám derűsen nézett rám a tűzhely mellől. Már a reggeliket készítette. Ahogyan ránéztem, megint az jutott eszembe, az-az egy szó, hogy tiszta, a lelke is tiszta, a szó is tiszta, amit kimond, nemcsak a keze közül kikerülő agyonmosott ruhák. Nem tudtam ellenállni, át kellett ölelnem. Nevetve bontakozott ki az ölelésemből.

– Jól van kicsim, jól van már!– és kacagott.

– Látod, be kell tennem a piskótát! – Újra kacagott. Majd benézett a sütőajtón, hogy elég meleg-e a sütéshez. Olyan gondosan tette be a tepsit, annyi szeretet volt még ebben a mozdulatában is! Minden ételt úgy készített el, hogy az a legjobb legyen, bármilyen egyszerű is volt az, annak a legjobbnak kellett lenni. Csak néztem. Ezt a mozdulatát is belevéstem az emlékeimbe, csak azért is, hogy egyszer én is szeretetből tanuljak meg főzni, sütni, úgy, mint ő. Azért is, hogy megörökítsem magamban, legbelül, hogy magammal vihessem, és ha lehunyom a szemem, ott legyenek velem ezek a kis képek, akkor is, amikor térben messzi vagyunk egymástól. Nagy szükségem van rá, hogy ha rá gondolok, biztosan elő jöjjenek ezek a képek, illatok, mozdulatok. Minden mozdulatát megfigyeltem, amiben ott rejtőzött az állandóság, a szeretet, a tisztaság, és nekem állandóan szükségem volt rá, ebből táplálkoztam a kollégium zárt falain belül.  Beszélgettünk, és kisült a piskóta is, kitette hűlni a kamrába, még várt rá, hogy megkenje krémmel. Az ikrek is felébredtek, kócosan kukucskáltak ki a köpönyegajtón. Szemükben benne volt a vágy, az egész nap rájuk váró felfedezések izgalmának vágya, egy új nap kezdetének boldogsága. Szavak nélkül is értették egymást, elég volt, ha egymásra néztek és tudták, mit fognak tenni. Ez egy kívülállónak nem volt érthető, legalábbis nekem nem. Ilyen értelemben kívülállónak tekinthettem magam, az ő kettőjük szövetségébe nem léphetett be más. Az, ha valaki iker, az többet jelent egy testvéri kapcsolatnál, az valamivel több.

Jancsi eltűnt néhány percre. Nyalta a száját, amikor előkerült, nézett Jocira, bólintott, mosolyogtak egymásra.

Édes meg akarta kenni a krémmel a piskótát, de bizony az egyik sarka le volt harapva. Apró kis harapásokkal.

– Jaj, mi történt a tortámmal? – kérdezte Édesanyám, és szemében a biztos tudás fénye csillogott.  Nem volt ez meglepő a számomra, mert olyan anya volt az én Édesanyám, akinek mindenhol volt egy szeme, ami mindent látott, nem is szem volt ez, hanem egy kifejlett érzékszerv, ami valahol a lelkében gyökerezett. Mindenen átlátott, nem számított, ha éppen háttal állt nekünk, tudta, hogy mi történik. Nem számított, ha sok-sok kilométerre voltunk tőle, ő mindent látott, megérzett. Ezekbe a szemekbe, ha belenéztünk, nem lehetett mellébeszélés, mert a lelkében a szeretett szőtte érzéket soha nem lehetett becsapni. Térben és időben korlátlan volt az ő szeretete. Amikor a szemébe néztünk, tudtuk, hogy becsapni nem lehet és mi nem is akartuk becsapni, az olyan lett volna, mintha önmagunknak hazudnánk. Tudtuk, jobb a biztos rossz beismerése, mint a kegyes hazugság, mert a hazugsággal okoztuk volna neki a legnagyobb bánatot.

– Biztos a macska megkóstolta – válaszolta Jancsi, és valamiféle zavart huncutság csillogott a szemében.

Édes nézet rá, nagy kék szemeivel, aminek a tükre olyan tiszta volt, mint a hegyi források vize, mosolygott.

– Jól sikerült-e a tortám, kisfiam?

– Ó, nagyon finom lett! – válaszolta az öcsém a maga ötéves őszinteségével, miközben leengedte a sűrű szempilláit, mint egy redőnyt. Joci nem szólt semmit, de ő is zavartan elnézett valamerre, megakadt a tekintete a cipőfűzőjén, mintha az lenne a legérdekesebb dolog a világon. Látom, hogy már ők is érzik, ezekbe az égkék szemekbe nézve, nem hangozhat el hazug szó, még apró kis füllentés sem, mert ez a tekintet olyan tiszta, hogy Édesanyánk lelkéig ér.

Reggeli után Édesanyám megkért, az ikrek haját nyírjam már rövidre. Én szót fogadtam. Az ikrek egymás mellé telepedtek a vízlócára. Két szőke, göndör fejecskéből, két ragyogó fekete szempár figyelte a mozdulataimat. Én a legjobb tudásom szerint szedtem le az aranyszőke göndör fürtöket, amíg egészen kisfiús frizurájuk nem lett. Aztán kicsit távolabb léptem, hogy hol látok még javítani valót. Végül is meg voltam elégedve az eredménnyel.

– Nagyon csinos fiúk lettetek.

Sietve mentek a tükörhöz, hogy lássák az eredményt, szemmel láthatóan fel voltak háborodva. Nem szóltak semmit, de láttam a tekintetükön, hogy valami másban is nagyon egyetértenek, kimondott szó nélkül is. Eszembe jutott könyvvitelből van még házi feladatom. Szerencsére azért van valami logika ebben a tantárgyban, csak meg kell találni, egyébként nagyon száraz tantárgynak tartottam volna. Elővettem hát a könyvem és belemélyedtem, a logika keresésébe. Közben az ikrek a hátam mögé kerültek és simogatni kezdték a hajam, majd, mint ha lófarokba akarnák fogni összefogták. És akkor a hátam mögül éles ollócsattanást hallottam. Felkaptam a fejem, de akkor már az ikrek az ajtó felé menekültek, a hajam pedig ott hevert a földön. Néztem magam a tükörben, és sírni tudtam volna. Egyébként sem vagyok magammal megelégedve, göndör és vékony szálú a hajam, megnyúlt kezem-lábam, néhány szeplő is megjelent az arcomon. Utáltam magam eddig is. Most meg… Így térjek vissza a kollégiumba, hogy mindenki kinevessen? Kezembe vettem az ollót, hogy valami formát adjak a hajamnak.

– Jaj de csinos fiúk lettetek – hallottam Édesanyám hangját a konyha irányából.

– Mind a hárman csinosak lettünk– szólt hátra Joci.

– Mind a hárman? – Csodálkozóra váltott Édesanyám hangja.

– Aha – mondták egyszerre az ikrek.

Bejött az anyukám a szobába.

– Hm, nem lett rossz, de várj egy kicsit, néhány helyen ki kell javítanom, látod így már egészen jó.

Az ikrek egészen a kert végéig szaladtak, ott leültek egymás mellé, és valamiről nagy egyetértésben sutyorogtak. Majd felfedeztek egy madarat, ahogyan fészket rak a fán, és csendben figyelték.

Soha nem mentem el úgy otthonról, hogy bárkire is nehezteltem volna. A mérgem sem sokáig tartott, amit az ikrek miatt éreztem, ahogyan jött, el is múlt. Eljött hát a búcsúzás pillanata.

Az ikrek egyszerre öleltek át.

– Szia Katici  – mondta Joci.

– Miért szólítasz így, Katici?.

– Tudod, akiket szeretek, hozzáteszem a nevükhöz, hogy ci. Anyuci, Apuci, Katici, Erci. Te is Jocinak szólítasz engem. Ilyen egyszerű.

– Igen, ilyen egyszerű, hajoltam le hozzájuk és öleltem át egyszerre őket. Ilyen egyszerű, ha van szeretet. És ha van szeretet, akkor mindene meg van az embernek, és minden sokkal könnyebb.

 A busz beért a fasor képezte alagútba, a gyenge tavaszi szellő játszott a fák leveleivel és ágaival. Mintha integetnének.

Nemrég jártam arra. Ősz volt, az ég alján bárányfelhők takarták a napot. A tücskök már eltették a hegedűjüket, a költöző madarak is rég elrepültek a kéklő messzeségbe. Körbeölelt a végtelen síkság. Ameddig a szem ellát, a tekintetemmel én is magamhoz öleltem. Megsimogatott az őszi szél, és valahogyan ettől bepárásodott a szemem. Majd láttam, a dér megágyazott magának a még zöldellő részeken, és egy elszáradt fa ágain fennakadt a pókhálón. A még fel nem szántott tarlón egy-egy vadnyúl ütötte fel a fejét, majd egy fácán tűnt fel hirtelen. Nézem a fasort, ami valamikor az utat védte a hófúvástól, és ami tanúja volt olyan sok hazatérésemnek. A fasorból még néhány öreg fa él, van olyan fa is, ami már félig elszáradt, és van olyan is, aminek már hűlt helyén bozót vert tanyát. Van olyan is, aminek egyik ágát lefűrészelték és a másik ága is csonkán. Levéltelenül mutat az ég felé. Én itt belül megőriztem azt a régi fasort, olyannak, amilyen volt.  Soha senki nem veheti el tőlem. Amikor arra járok, lehunyom a szemem és magam előtt látom az ölelő ágakat, mert az itt belül az enyém maradt. Kicsit távolabb néztem a fasor többi fáira, amikor láttam vannak fiatal akácfák is a sorban.

szerzői jog Veres Tamás Gyulánét / Kiss Katalint/! illeti meg.

A szerzői jogi védelem azokat az irodalmi, tudományos és művészeti alkotásokat védi, melyek egyéni, eredeti jelleggel rendelkeznek [Szjt. 1. § (1) és (3) bekezdései]. A szerzőt a mű létrejöttétől kezdve megilleti a szerzői jogok – a személyhez fűződő és a vagyoni jogok - összessége. [Szjt. 9. § (2)]

A szerzői jogi védelem automatikusan, a mű keletkezésével, a törvény erejénél fogva jön létre, nincs nyilvántartásba vételhez, bejegyzéshez kötve [Szjt. 9. §-ának (1) bekezdése]. A szerzői jogok a szerző életében és halálát számított hetven éven át, az ún. védelmi időn belül részesülnek védelemben. [Szjt. 31.§ (1) és (3) bekezdés].

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.