Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Holnap is felkel a nap 1. rész

2020.07.18

A Kék Macska étterem zsúfolásig megtelt vidám, ünneplő vendégekkel. Az egyik asztal mellett egy idős és egy fiatal pár foglalt helyet. A pincér araszolva közeledett az asztalok között, majd hozzájuk lépett.

– Főorvos úr, telefonhoz kérik a kórházból – mondta kicsit előre hajolva a férfi, és igyekezett diszkrét maradni.

A magas, jól szituált, ősz hajú férfi a táncoló tömegen át az iroda felé igyekezett, majd kis idő múlva visszatért az asztalhoz. Néhány mondatot mondott a feleségének, aki megértően bólintott. A férfi felvette a felöltőjét, és kilépett az utcára.

 

A szomszédos asztalnál az idős, kövér, kopasz férfi mondott valamit a társaságában ülő fiatal nőnek. A feltűnően szép lány hátravetett fejjel nevetett, de a következő pillanatban az ajtón belépő férfi kötötte le a figyelmét.

– Dávid, itt vagyok! – kiabálta a lány, majd felállt és integetett a férfinak.

– Had mutassam be a professzor urat, aki behozott engem – mondta Dóra a magas, jóképű férfinak. A lány már csak Dávidra figyelt, aki hosszan átölelte, és súgott a fülébe valamit, amin a lány kacagott. Táncolni mentek. A professzor az asztalnál maradt, és sóvárogva nézett a fiatal pár után.

 

 Éjfél előtt az ünneplő tömeg a szakadó hóesés ellenére kitódult a térre.

– Eszter, ti nem mentek ki? – kérdezte az orvos felesége az asztalánál ülő lánytól.

A lány tétován nézett a mellette ülő fiatalemberre.

– Miért is ne – szólalt meg a fiatal férfi, majd rásegítette a lányra a kabátot és kiléptek a szabadba. Az orvos felesége sokáig nézett utánuk. A tekintete a lány összefogott haján állapodott meg, és rosszallóan megcsóválta a fejét.

 

Dudák harsány hangjait lehetett hallani minden irányból, az emberek nevettek, és meghúzták a magukkal hozott üvegeket. Olyan volt a tömeg, mint akiket az év utolsó percei megrészegítettek. Kellett a mámor, hogy kitörölje az év összes problémáját, és részesei lehessenek az Új Esztendő első pillanatainak. A professzor a bár ajtajából figyelte az embereket. Leginkább a fiatal lány érdekelte, akit bevitt magával az étterembe. Bosszantotta, hogy a fiú kicsit késve, de megérkezett. A professzor nem sokáig mérgelődött, mert feltűnt neki az utcára tóduló tömegben az egyik befolyásos ismerőse, aki nem a feleségével mulatott. Néhány szót váltott a félrészeg emberrel, és olyan információhoz jutott, ami neki aranyat ért ebben a joghézagokkal teli privatizációs világban.

A másodperceket egy emberként üvöltve számolta visszafelé a tömeg, felnéztek a téren lévő templom órájára, amit igazán nem is lehetett látni, hiszen sűrűn esett a hó. Majd összeölelkezve köszöntötték az újesztendőt, jó páran ordibálták: BÚÉK, BÚÉK! A dudák visítottak, a petárdák nagyokat durrantak. Egy kutya vonyított félelmében, a tömeg majdnem eltaposta. A hóesés közben elállt, tűzijáték fényei jelentek meg az égen, ahogyan sivítva repült a magasba a lövedék, majd az emberek feje fölött kinyílt, és szétterült a színes fénycsóva, mint egy virág. Dóra hangosan kacagott a látványon, mint egy kisgyerek, a szemében ott ragyogtak a fények. Esztert tétován nézett szét, mert a tömeg elsodorta a partnere mellől. Közvetlen mellette a fiatal férfi a szomszédos asztaltól tölcsért csinált a kezéből, és elkiáltotta magát:

–  Szeretlek, Dóra, ezerkilencszázkilencvenben is, és ettől kezdve életem végéig!

–  Én is szeretlek, Dávid!  – jött a válasz valahonnan a tömegből.

Eszter félszegen állt, nézte az összeölelkező embereket, magányosnak érezte magát, amikor a mellette álló fiú, boldog újévet kívánt neki. A szőke lány akkor ért oda hozzájuk, a fiú átölelte, és hosszan megcsókolták egymást.

A kis köpcös öregedő professzor legyintett, összedörzsölte a tenyerét, és visszament a bárba.

Az emberek lassan visszaszivárogtak a terembe, de néhányan elindultak hazafelé, és sokan hajnalig táncoltak az étterem egy részén kialakított parketton.

 Már csendes volt a város, amikor Dávid és Dóra egymást átölelve kiléptek a Kék Macska étteremből. Budapest fölött súlyos, szürke hófelhők lógtak a levegőben, egyetlen csillag sem ragyogott az égen. Az úton eldobált trombiták, pezsgős és különböző italos üvegek összetörve hevertek, kiábrándító volt a hajnali szürkületben ez a látvány. Dóra és Dávid hógolyózni kezdtek, és hangosan nevettek. Egy autó suhant el mellettük, aminek az ablakából Eszter vágyakozva nézte őket.

 A kórház kórtermeiben akkor kapcsolták fel a világítást, amikor a Dóra és Dávid elhaladt az épület előtt.

A kórházban csendes volt az éjszaka, szinte eseménytelen. Az intenzív osztályon egy ápolónő infúziót cserélt a súlyosan sebesült férfinak, akinek napokkal ezelőtt a baleset során meghaltak a gyerekei. A férfi feleségének, Rebekának az állapota stabilizálódott, és egy normál kórteremben helyezték el. Ébren feküdt az ágyán, sápadt arcából a sötét szeme lázasan csillogott. Hallotta az utcáról beszűrődő nevetést. Vidám, felszabadult, boldog kacagás volt. Rebeka nyugtatókat és altatót kapott, azonban ezen a letompított tudaton mégis áttört a fekete fájdalom.

  Néhány percig csend lett, a pár csókolózott az épület előtt, majd Dóra újra kacagott.

– Nézd a hópihéket! Mintha hófehér pillangók repkednének körülöttünk!

– Dóra, hozzám jössz feleségül? – kérdezte Dávid.

– Maradi vagy – mondta nagyra nyílt szemmel a lány, majd újra kacagott.

 

1.

Négy évvel később

 

– Na, te víziló, gyere ki gyorsan! – emelte ki a kisfiút a vízből Dóra. Míg törölgette, hangos cuppanós puszikat adott a mellkasára. Tóbiás megmarkolta az anyja haját, és közelebb rántotta két kis kövér kezével. A szőke hajzuhatag beterítette az egész gyereket. Tóbiás és Dóra is kacagott. Dávid ekkor érkezett haza; egy pillanat alatt bekúszott a bőre alá a boldogság. Arra gondolt, hogy milyen régóta nem hallotta már a felesége nevetését. Nézte Dórát: senki nem mondaná meg róla, hogy három gyereke van. A farmernadrág kiemelte hosszú lábait, arányos, formás termetét, igaz, hogy bármit vett fel, minden jól állt rajta.

– Apa! – szaladt elé Anna, és neki magasra kellett emelnie. A baba habfürdő illata belengte az egész szobát. Dávidot mindig gyöngédség érzése kerítette hatalmába, ha arra gondolt, hogy ilyen kislány lehetett a felesége is, mint Anna.

– Kimegyek fát vágni, hogy holnap tudjál fűteni – fordult a felesége felé.

– Ahogyan gondolod – mondta Dóra egykedvűen, miközben a száraz ruhákat hajtogatta össze, amik a fotelben tornyosultak. 

Dávid felkapcsolta a kinti világítást, és sokáig vágta a fát, szép egyenletes tempóban. A kicsik elaludtak, mire végzett a fa hasogatásával, és visszatért a szobába.

– Dóra, mostanában nem hallom a nevetésedet – szólalt meg.

– Vajon min nevethetnék?

– Beszélnünk kellene.

– Van értelme? – Dóra kérdően nézett rá. Kék szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

– Igen, van – válaszolta Dávid, és a gyerekek felé intett a fejével. Abban a percben tudta, hogy ez hiba volt. Hiba volt a gyerekekre hivatkozni, hiszen ő sem ilyen együttélésre vágyik, amit csupán a kötelességtudat tart össze.

– Csak őmiattuk? – kérdezte Dóra.

– Magunk miatt is. Főleg magunk miatt – tette hozzá Dávid gyorsan. Nézte a feleségét, aki kerülte a tekintetét.

– Mondjad, hallgatlak! – mondta Dóra, de még mindig nem nézett a férje szemébe, látszólag minden figyelmét a kezében tartott gyerekruha kötötte le.

 – Dóra, már egy jó ideje nem iszom egy kortyot sem.

– Az a te dolgod.

– Dóra, arra gondoltam, kezdjünk mindent elölről! Van munkám, van hol laknunk, van három csodaszép gyerekünk, és én még mindig szeretlek.

– Miért jársz olyan későn haza?

– Sok munkám van, örülök, hogy van munkahelyem. Látod, az apámat is elbocsájtották, és kénytelen alkalmi munkákat vállalni. Sok ember van nehéz helyzetben.

– Nem érdekel a mások helyzete.

– Megváltoznak majd a dolgaink.

– Mikor változnak meg a dolgaink? Mindig ezt mondod.

– Lassan, lépésről lépesre, de ha mindketten akarjuk. Dóra, én dolgozom, amennyit csak tudok, és összegyűjtöm a pénzt, azért, hogy rendbe tegyük a házat, és vállalkozást indítsak. Amikor megvan a saját tőkém, kedvezményes hitelt veszek fel, és pályázatokat nyújtok be. Most kezdő vállalkozásoknak lehet pályázatot benyújtani. Jó szakember vagyok, a munkától meg nem félek.

– Mindig ezt mondod: a munkától meg nem félek – mondta gúnyosan Dóra, és közben a férje szemébe nézett. A tekintetében vibrált a feszültség.

Dávid nézte a feleségét, és tudta, ez a pont az, amikor veszekedéssé fajul a beszélgetés. Mély levegőt vett, majd folytatta a mondanivalóját:

 – Meg lesz mindenünk. Csak arra kérlek, higgy bennem, és figyelj a gyerekekre, mert akkor tudok nyugodtan dolgozni. Össze kell ehhez fognunk. Csak így lehet. Hidd el, könnyebb lesz, és neked is jobb lesz.

– Mikor? – Dóra abbahagyta a ruhák rendezését, felállt és széttárta a kezét.

Dávid odalépett hozzá, és át akarta ölelni.

– Hagyj most! – hárította el a közeledést Dóra.

– Én nagyon szeretlek, Dóra, mindig is szerettelek, és nem értem, hogyan juthattunk el idáig, hiszen még most is úgy érzek irántad, mint az első pillanatban.

Dóra csendesen hallgatta, majd megszólalt:

– Lehet, hogy sok idő kell hozzá, hogy bejöjjön a vállalkozásod? – összehúzta a szemöldökét. – Lehet, hogy egy élet is kevés lesz? Lehet, hogy már vének, öregek leszünk, mire sikerül?

– Te gyönyörű leszel öregasszony korodban is. Akkor is szeretni foglak – válaszolta Dávid.

– Mennyi elvesztegetett idő kell ahhoz, hogy révbe érjünk?

– Dóra, kedvesem, kérlek ne így fogd fel! Sikerülni fog, hidd el nekem – válaszolta Dávid.

– Pont most tudsz ezzel előhozakodni? – kérdezte sírva. – Amikor már lehet, hogy késő.

– Soha nincs késő, drágám, soha, amíg szeretet van, addig minden van.

Dóra hirtelen sírva fakadt, a fejét a férje mellkasához szorította, és úgy zokogott.

Dávid magához ölelte Dórát. Lágyan megsimogatta a haját, szerelmes szavakat suttogott neki. Egymás után jöttek a gyengéd szavak, a mozdulatok. Olyan régen vágyott már arra, hogy átölelhesse, és most itt van a karjában. Lassan kigombolta a ruháját, Dóra megremegett az érintésétől, amikor végig csókolta a testét. Dávid kicsit eltávolodott, hogy láthassa Dóra szemét, erre a felesége belemarkolt a hajába és közelebb húzta magához. Egymást átölelve közelítették meg az ágyat. Dóra mindent elemésztő szenvedéllyel válaszolt a csókjára, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy szerethetik egymást. Megszűnt körülöttük a világ, amikor egymáséi lettek. Utána sokáig feküdtek egymás mellett, és valami csodálatos csend vette körül őket. Nem létezett más, csak ők ketten.

Dávid kiment a konyhába, és vizet hozott a feleségének, aki mohón, lehunyt szemmel ivott, és utána, mint aki megsemmisült, hátrahanyatlott az ágyon. A gyerekek csendes szuszogását lehetett csak hallani a kiságyak felől. Az utcai világítás egy széles sávban megvilágította a padlót, egészen az ikrek kiságyáig ért. Ott aludtak egymás mellett. Tóbiás álmában is ölelte Csengét. Dávid óvatosan felkelt és betakarta a kicsiket, majd visszafeküdt, de sokára jött álom a szemére, hallotta, hogy odakinn üvölt a szél, tépte, rázta a redőnyöket és a fák ágait.

Az éjszaka közepén Anna felébredt. Dóra felkelt hozzá, betakarta, simogatta, hogy megnyugodjon.

– Nézd, felkapcsolom neked az éjszakai fényt. Tudom, hogy te is félsz a sötétben. Olyan szép ruhákat tudnék neked venni, amilyeneket megérdemelsz. Sajnálom, kisbogyó, még arra várni kell, de hidd el, én megteszem, ami tőlem telik – súgta a kislánynak az ágy fölé hajolva.

Dávid félálomban hallotta a felesége suttogását. Az ébresztőóra éles sípolására ébredt. Dóra behozta neki a kávét. Elbúcsúztak. Dávid óvatosan csukta be az ajtót, hogy a gyerekeket ne zavarja. Kint még mindig tombolt a szél. A fák ágai recsegtek, ropogtak, szinte sírtak a téli szélben. Dávid összehúzta magán a kabátját, és sietősre vette a lépéseit, hogy elérje a legelső buszt, ami a közeli városba vitte a munkásokat. Sok munkája volt a cukrászüzemben, ahol dolgozott, így gyorsan eltelt a nap. Amikor kilépett a munkahelyéről, akkor vette észre, hogy megenyhült az idő, köd ereszkedett le, puhán, fehéren takart be mindent.

  A busz araszolva haladt, a fényszórók csak néhány méterre világították meg az utat. Az utasok álmosan, fáradtan ültek, volt, aki elaludt, volt, aki bámult ki az ablakon.

Dávid nem érezte fáradtnak magát a napi munka után, lehunyta a szemét és a feleségére gondolt, a tegnap estére. Úgy érezte, kimozdult a kapcsolatuk a holtpontról, ez boldoggá tette.

A busz váratlanul, erőteljesen fékezett, ami kizökkentette Dávidot a gondolataiból. A bevásárló szatyrából kigurult néhány alma, amit visszatett. A legszebb almákat válogatta össze. Szerencsésnek érezte magát, hogy ilyen szép gyümölcsöket visz a családjának, és még a buszt is sikerült elérnie. Nézte a fényszóró aranyszínű sávját, ahogyan belefúródott a ködbe. Hirtelen egy őz ugrott ki az útra, majd egy másik is követte; a buszvezető azonnal fékezett, majd bosszúsan káromkodott. Szerencsére nem történt semmi baj, Dávidot mégis rossz előérzet kerítette hatalmába. Néhány perc múlva feltűntek a falu első házai. Egy mentőautó szirénázva kanyarodott a főútra, amikor Dávid leszállt a buszról. A gyomra összerándult, és megszaporázta a lépéseit. Amikor közelebb ért a házukhoz, akkor látta meg, hogy a ház előtt egy rendőrautó áll, a kapuban pedig egy rendőr beszélget az apjával.

– Itt jön a fiam, Illár Dávid – mondta az apja, aki szokatlanul sápadt volt, és a szája széle megremegett.

– Jó estét! – köszönt Dávid – Mi történik itt?

– Szabó János rendőr százados vagyok. Lenne pár kérdésem. A felesége elment valahová, valószínűleg a délelőtti órákban, és magára hagyta a gyerekeket a lakásban – mondta a százados rezzenéstelen arccal.

– Nem szólt senkinek. A tűz kialudt, a gyerekek ordítottak az éhségtől, és a hideg miatt összebújtak, egymást melegítették. – Az apja hadarva, izgatottan beszélt.

– Mi történt? – kérdezte Dávid, és a gyomra remegni kezdett.

– Nem tudom, hová ment – mondta az apja. –  A szomszédok meghallották őket, nem volt bezárva az ajtó, bementek, így találták meg a hideg szobában a síró gyerekeket, összebújva, sötétben. Azonnal mentőt hívtak.

– Mi lett a gyerekeimmel? – üvöltött fel Dávid.

– Tóbiás már nem sírt, nem is mozdult, mire a mentő megérkezett, de azt mondták, nem súlyos az állapota. A kislányoknak az ijedségen kívül látszólag semmi bajuk nem volt – mondta az apja.

– Megtaláltuk a felesége búcsúlevelét, kérem, menjünk be a lakásba! Ott nyugodtan megbeszélhetjük a tényállást – vágott közbe a százados, és Dávid apjára nézett – Négyszemközt kell beszélnem a fiával.

Bementek a házba, a villany fénye minden kis részletet élesen megvilágított. Olyan természetellenes volt ez a mozdulatlanság, a vetetlen ágy, a földön heverő játékok és a csend. Dávid megtorpant, olyan hihetetlen volt neki ez a néma mozdulatlanság. Valami búcsúlevelet említett a rendőr, miről beszélt? A megdermedt gondolat még mindig ott remegett a gyomrában, majd ez a remegés újra szétáradt az egész testében.

– Milyen volt az utóbbi időben a felesége? – törte meg a csendet nyugodt, kimért hangon a rendőr. A férfi hangja kicsit megnyugtatta Dávidot. Talán nincs olyan nagy baj, ha ez az ember ilyen nyugodtan intézi hozzá a szavakat.

– Egészen olyan volt ez a nap is, mint a többi – mondta Dávid, látszott, kutat a gondolataiban. – A feleségem is olyan volt, mint máskor. Ma korán kelt, ő főzte le nekem a kávét. Ezt általában én szoktam megcsinálni. Az édesanyám minden nap átjött, de most napok óta nem volt itt, mert influenzás, meg a testvéreim is betegek voltak. Én reggel mindig begyújtok a cserépkályhába, mielőtt elmegyek dolgozni, hogy jó melegben ébredjen a családom. Ma is így tettem. Nem tudom, mikor aludhatott ki a tűz, talán Dóra tett még rá, mielőtt elment.

– A szomszédok újra megrakták a kályhát, mielőtt a mentő ideért, hogy minél előbb melegben legyenek a kicsik. Azt mondták, már nem volt benne parázs – mondta a rendőr, majd néhány percig hallgatott.

– Ez a felesége írása? – nyújtott át egy papírt.

– Igen, az övé – válaszolta Dávid. Nézte a felesége sorait, a szépen formált betűket egymás mellett, többször át kellett olvasnia, hogy megértse, elhatoljon a tudatáig a tartalma.

 „Én nem tudok így élni. Elmegyek, és ne várj vissza, mert soha többé nem fogok visszajönni hozzád, nem ilyen életre vágytam. Hidd el, én megpróbáltam, de nem sikerült. Nem volt könnyű döntés, egyáltalán nem. A gyerekeknek mondd meg, nem való vagyok anyának, se feleségnek. Nem a te, és főleg nem az ő hibájuk, én döntöttem így.”

– Tudna mutatni valamit, amit szintén a felesége írt?

– Persze, ha megfelel egy bevásárló lista – mondta Dávid, és a zsebéből elővette azt a papírdarabot, amit Dóra írt össze neki reggel a hiányzó dolgokról.

– Erre még később szükségünk lehet – válaszolta a rendőr, és egy mappába csúsztatta a papírdarabot.

– Hová mehetett a felesége?

– Nem tudom, talán Budapestre – válaszolta elbizonytalanodva Dávid.

– Nem lehet, hogy… – a rendőr elhallgatott.

– Nem, nem tudom. – válaszolta rémülten Dávid. Valami baj történhetett Dórával – gondolta Dávid, és ez a felismerés miatti aggodalom összeszorította a mellkasát.

– Nézze meg, az iratokat magával vitte-e a felesége?

Dávid lázasan keresni kezdte az iratokat, majd a szekrényből egy dobozt vett elő.  A doboz üres volt.

– Nincs itt semmi irata, és a tegnapi keresetem sem, minden pénzünket elvitte – mutatta az üres dobozt.

Dávidban újra kétség merült fel, talán valami baja lett a feleségének, talán nem önszántából ment el. Ez a féltés ott volt a tények mögött, a lehetőség, hogy Dóra erről nem tehet semmit, és minden rendeződik. A fájdalom, amit érzett, szilánkokra tört benne mindent, és mégis a remény ott lappangott mögötte, hol szelíden lopózott be a gondolataiba, hol gúnyosan nevetett; talán kényszerítette valaki, hogy ezt a levelet megírja, és elmenjen vele.

– Miért gondolta, hogy a felesége Budapestre ment? – kérdezte a rendőr újra.

– Mielőtt ide költöztünk, ott éltünk, szeretett ott lakni.

– Nem lehet, hogy a szüleihez ment? – kérdezte a rendőr.

– Nem tartotta a kapcsolatot az anyjával, az apja régen meghalt.

– Nem volt valami furcsa a felesége viselkedésében?

Így, hogy Dávid belegondolt, Dóra az utóbbi időben megváltozott, kevesebbet veszekedtek. Többet törődött a gyerekekkel. Talán búcsúzott tőlük – gondolta Dávid, nekem meg elterelte a figyelmemet. Megdöbbentette a felismerés; a felesége készült arra, hogy elhagyja őket. Talán mégis valami baja lett Dórának, maga ellen követett el valamit, de ez szinte kizárt – vetette el azonnal a gondolatot. Dóra nagyon szerette az életet, a szórakozást. Amikor megismerkedtek, mindig megnevettette őt, nagyon szerette benne, hogy olyan vidám. A férfi soha nem nevetett azelőtt annyit, mint amikor őt megismerte. Mégis minden megváltozott, elégedetlen volt a körülményekkel – gondolta át Dávid, de hangosan csak ennyit mondott:

– Nem volt semmi különös, az utóbbi időben sikerült megbeszélni a problémáinkat, legalábbis én úgy éreztem. Úgy éltünk, ahogyan élnünk kellett volna mindig. Nem történhetett vele semmi rossz. – Ezt már szinte csak önmaga megerősítésére mondta.

A rendőr kémlelte Dávid arcát, rögtön észrevette az elbizonytalanodást, az aggodalmat. 

– Hogy hagyhat itt valaki három gyereket? Ma hogyan töltötte a napját?

– Én? – kérdezte Dávid meglepetten.

– Igen, maga – mondta határozottan a rendőr.

– Egész nap a munkahelyemen voltam, aztán beugrottam vásárolni a kisboltba, és azonnal a buszhoz mentem. Ott a megszokott ismerőseimmel utaztam haza. Ma kaptam egy kis borravalót. Hoztam a feleségemnek és a gyerekeimnek süteményt, a főnök adta. Meg volt elégedve a munkámmal.

Kesernyésen elmosolyodott, és a kezében lévő csomagra nézett.

– Tud fényképet adni a feleségéről?

– Persze, ez mindig nálam van.

Elővett a tálcájából egy gyűrött fényképet, amin egy gyönyörű nő mosolygott.

– Ezt is elviszem.

– Jó, nekem már úgysem kell – mondta Dávid, és azt gondolta: soha nem tudom elfelejteni, itt van az agyamban, a lehunyt szemhéjam mögött is ott van a mozdulata, az arca, az egész lénye.

– Milyen ruhában ment el a felesége? – szólalt meg a másik rendőr, aki eddig hallgatag volt.

Dávid a szekrényhez lépett, kinyitotta, és sorolni kezdte a hiányzó ruhadarabokat, majd egy fiókot kihúzott, bólintott, majd megszólalt:

– A fehérneműit is elvitte.

– Biztos benne, hogy ez a felesége írása? – mutatta meg a levelet újra a rendőr. Dávid elvette a levelet, csak ránézett és bólintott.

– Amennyiben huszonnégy órán belül nem érkezik haza a felesége, akkor keresni fogjuk. Addig mi is várunk, hiszen elő is kerülhet. Nem is azért vagyunk itt, hogy ő elment, hanem a gyerekeket felelőtlenül, felügyelet nélkül hagyta magára. Ha eszébe jut még valami, vagy valami változás a tudomására jut, telefonáljon, vagy keressen meg bennünket a rendőrségen!

Nagyon sokára mentek el a rendőrök.  Dávid apja végig ott állt, kint a kapunál, és azonnal bement Dávidhoz, amikor a százados elment.

– Gyere át hozzánk, fiam!

– Most egy kicsit magamban akarok maradni.

Nagyon vágyott arra, hogy egyedül legyen, ezeréves fáradtság tört rá, amikor a rendőrök után becsukta az ajtót, és a fáradtságon kívül nem érzett mást, csak valamiféle kábulatot, fásultságot. Olyan valószerűtlen volt az egész. Tegnap este – legalább is ő úgy érezte – sok mindent megbeszéltek. Tegnap este…

– Gyere át, fiam, édesanyád vár!

– Majd átmegyek. Elment, vagy valami baj történt vele? – mondta ki hangosan.

Az asztalnál ült, és arcát két tenyerével takarta el.

– Anyukád aggódni fog.

– Ne aggódjon, megtanulok nélküle élni, ha kell! A gyerekeket is itt hagyta. – Szinte csak magának mondta, mintha a kimondott szó pontot tenne a valóságra. – Nagyon fáradt vagyok, apa, semmi másra nem vágyom, csak hogy lefeküdjek, és megpróbáljak mindent átgondolni.

– Jól van. Pihend ki magad, és gyere át!

– Igen, majd találkozunk.

Dávid miután becsukta az apja után az ajtót, lekapcsolta a villanyt. Nem akart maga körül látni semmit, zavarta a fény. Az ágyhoz botorkált, és ruhástól feküdt le. Folyton arra gondolt, talán kényszerítette valaki Dórát, hogy vele menjen. Nem mehetett el önszántából, hiszen szerette a gyerekeket, meg őt is. Pont most ment volna el – töprengett Dávid –, amikor megbeszéltek mindent? Dóra alig szólt a tegnapi veszekedés alatt, végig ő beszélt. Ez így nem volt megbeszélés. Miért mondta, hogy lehet, már késő? Tervezte ezt? Magától ment el? Valaki kényszerítette? Valami baj érte? – Ezek a gondolatok kavarogtak a fejében. Elaludt a kimerültségtől, de az éjszaka közepén hirtelen felriadt. Zavaros, zaklatott, kusza álomból ébredt. Kint dermedt, hideg csend volt, hogy szinte fájt, bent pedig a fájdalom már olyan sűrű vált, hogy vágni lehetett volna. Nem nyitotta ki a szemét. Az óra ketyegése kíméletlenül dobolt a fejében, de őt nem érdekelte az idő múlása. Ott feküdt, szinte mozdulatlanul, nem bánta volna, ha a hátralévő élete ilyen csendben és mozdulatlanságban telt volna el. Belül fáradt keserűség terjedt szét benne, karöltve reménytelenséggel. Várt, nem akart szembesülni a valósággal. Félig éber állapotában még nem emlékezett mindenre pontosan, de a lényegre emlékezett. Arra viszont nagyon, és felejteni akart. Este megitta az összes konyakot, amit még akkor vett, amikor rendszeresen alkoholizált. Nehezen viselte akkoriban, hogy a felesége elhidegült tőle. Minden pohár után azt hitte, jobb lesz, de nem lett. Most szörnyű fejfájás gyötörte, és a fájdalom még mélyebben szántott a lelkébe. Végre kinyitotta duzzadt szemhéját; az ablakon át a hajnal ónos homálya tódult be. A szoba rendetlen volt, mondhatni mocskos, a függöny szakadtan lógott. Az ablak felé nézett, aminek az üvegét belepte az utca pora, és az eső mintázatot hagyott rajta. Felült és az éjjeliszekrényről lesodorta az otthagyott kávéspoharakat. Sajnálta, hogy sokat vitatkozott a feleségével a tisztaság miatt, rájött ez mind elenyésző probléma ahhoz képest, hogy a családja nincs vele. Az utcai világítás beszűrődő, halvány fénye keskeny sávban elterült a padlón, egészen a gyerekek ágyáig.

Egy kutya vonyítani kezdett a hajnali szürkületben. A férfi lassan felállt, és kinézett az ablakon. A köd felszállt, a telihold fénye ott ragyogott a frissen esett hótakarón. A fák ágai remegtek a feltámadt hideg széltől. Ki volt az a nő az ablak mögött? – merült fel Dávidban a kérdés. Dóra szerette a szomszédok életét nézni, főleg, ha vendégek jöttek hozzájuk, szép autókban érkeztek. Sóvárgó irigységgel nézte. Nem beszélt a visszatérő rossz álmairól sem, amitől mindig felriadt, alig lehetett megnyugtatni. Mi történt vele, amíg én nem voltam? Ki volt az a nő az ablak mögött, akiről azt hittem, engem vár? – töprengett tovább Dávid.

Újra lefeküdt, és becsukta a szemét, így jobb lett. Cigaretta után matatott az ágya mellett, félig csukott szemmel: talán az még maradt. Felült az ágyon, és újra kinyitotta a szemét. A kiságy árván állt a szoba egyik sarkában, mintha éppen most emeltek volna belőle ki egy kisgyereket. Nem is egyet, hanem kettőt. Az ikrek mindig egymás mellett aludtak, és álmukban összeölelkeztek. A kispárna mellett egy elárvult maci feküdt. Az alvós macijuk, azt nem vitték el. A kicsi gyerekheverőn a paplan felhajtva maradt, ahogyan a kislányát tegnap este kiemelték belőle. Egy játék kutya kukucskált ki a heverő alól, üveg szemeivel egyhangúan, kicsit kancsalul nézett a világra. Azt sem vitték el, csak a gyerekeket. A kis ruhák szanaszét hevertek. Inni kellett, hogy kibírja.

Mennyire nem volt idevaló Dóra! – tépelődött tovább a férfi. Nem illett a képbe, nem illett az álmosnak tűnő kis faluba, ahol nem történik soha semmi; mint egy lavór langyos lábvíz. Unatkozott a felesége, balhéra vágyott, valami történésre, de itt csak megállás nélkül dolgozni kellett. Az asszony élhetetlennek nevezte őt, aki soha nem viszi semmire, aki mellett végig kell gürcölni az életét. Ő egy balek, egy földhözragadt, filléres gondokkal küzdő senki, igen, ezt mondta rá Dóra. Pontosan tudta, mire vágyott a felesége, hiszen ezer jelét adta: jómódra, pénzre. Azért állt az ablak mögött, hogy figyelje a szemben lakó pár életét. Dávid újra ivott az üvegből – mégis maradt benne valamennyi ital, nem jól emlékezett –, el akart kábulni. Itt fekszik hát, ittasan, egyedül a lakásban, és reménykedik, hogy kinyílik az ajtó, és Dóra belép. Mond valami magyarázatot, és ő azonnal elfogadja, és mennek a gyerekekért. De csak az óra halk percegését lehet hallani, ahogyan megy az egyik perc a másik után. Kezébe vette a levelet. Újra és újra olvasta.  Érdekes, ezt a rendőr nem vitte el, pedig jobb lett volna.

– Hát elment, itt áll feketén fehéren, önszántából ment el, én meg mentséget keresek neki! – kiáltott fel, majd az üveg után nyúlt, aminek az alján egy korty ital volt még, azt megitta és várt. Várt, hogy hátha mégis hazatér a felesége. Igen, holnap is felkel a nap, és lehet, hogy ez csak egy rossz álom, biztos, hogy ez csak egy rossz álom – gondolta.

Másnap reggel beszélt a szüleivel, elmondta nekik, hogy a munkahelyére megy, a gyerekeket meglátogatja, majd hazajön. Az anyja szemébe nézett, és önmaga fájdalma tükröződött vissza benne, ami megerősítette a tudatát: tehát igaz, minden igaz, nem csak egy rossz álom. Nem bírta elviselni az anyja nézését.

Ahogyan ment az utcán, az emberek megnézték, kíváncsiság vagy részvét volt a tekintetükben. Ez egy kis falu, itt mindenki ismer mindenkit, és nyilván tudják, mi történt. A kocsmáig jutott, ahol délelőtt ő volt az egyedüli vendég. Leült a kopott asztalhoz, a rozoga szék nyikordult egyet alatta, ahogyan lehuppant rá. A kocsmáros odament hozzá, és ő rendelt. Majd két ember jött még be délelőtt, munkanélküliek. Itt múlatják az időt délelőttönként, ismerte őket. Fizetett nekik egy kört, nem tudta nézni a fancsali ábrázatukat. Aztán már nem emlékezett semmire; mennyit ivott, és arra sem, hogyan ért haza. Másnap felkelt, felöltözött, és bezárta a házat, mindent úgy hagyott, ahogyan volt. Akkor jött rá: a házba sem tud visszatérni, egy ideig biztosan nem.

Átment az anyjához és átölelte.

– Anya, egy darabig nem jövök haza, ne aggódj! Budapestre megyek, megkeresem Dórát, talán az anyját is megkeresem Dombóváron. A rendőr úgy faggatott, mintha én tüntettem volna el a feleségemet. Megkeresem.

Hirtelen ötlet volt, de legalább belülről jött, és lassan rájött: csak ezt teheti.

– Adjál hírt magadról, kisfiam! Várom minden nap a postát, legalább azt tudjam, te hol vagy. Hívjál bennünket telefonon, ígérd meg!

– Megígérem, anya.

– Ha pénzre van szükséged, akkor most ennyit tudok adni – nyújtotta át a kezében lévő bankjegyeket az anyja, majd folytatta a mondanivalóját: – De ha levélben kéred, akkor küldöm postán a címedre. Mi lesz a gyerekekkel?

– Megkeresem Dórát, és hazahozom, hiszen tudod, hogy egyedül ezt nem tudom megoldani – válaszolta Dávid.  A gyerekeket gondozni és dolgozni is nem tudok – gondolta Dávid. – Bölcsőde itt nincs, ha valakit felfogadok melléjük, akkor nem tudunk egy fizetésből megélni, és a hitelrészletet sem tudom kifizetni. Nagyon hiányozhat a kicsiknek az anyukájuk. Annyit tépelődtem már ezen, de más megoldást nem tudtam találni, Dórát meg kell találnom, és haza kell hívnom.

– Talán én vigyázhatok addig a kicsikre – mondta az anyja –, hozd haza őket!

– Anya, ez a mi feladatunk. Ne aggódj, visszahozom őket! Talán néhány nap és itt leszünk.

Elindult a buszhoz. Pontosan tudta, az anyja néz utána, amíg csak látja. Nem fordult hátra.

A munkahelyén leszámolt, felvette a fizetését, a főnöke biztosította, azonnal visszaveszi, ha a családi dolgai rendeződnek. Elment inni, aztán betámolygott a kórházba, de nem engedték be a kicsik kórtermébe, a biztonsági őr kísérte a kapuig.

–  Látogatási időben és ne részegen jöjjön! Józanul jöjjön, a gyerekeinek józan apára van szükségük!

– Jó, hogy nem te mondod meg nekem, mire van a gyerekeimnek szükségük! Azt én tudom, ne oszd az észt már te is! – mordult az őrre, aki kitaszította a kórház ajtaján.

Egy padon találta magát, felállt. Felemelte a kezét, de látva hogy üres, megtántorodott. A gyerekek ruháit megkapta egy zsákba pakolva. Nem emlékezett, mi lett a zsákkal, tulajdonképpen nem emlékezett semmire. Kicsit kijózanodott. Hamar beköszöntött az este, a városkára csend borult. Egy vendéglőből halk, melankolikus zene szólt, és Dávid bement.

Reggel idegen helyen ébredt. Tiszta, rendes szoba volt. Egy kövérkés nő kukkantott be.

– Na, végre felébredtél. Azt hittem, már egész nap aludni fogsz.

– Mi történt?

– Jól szórakoztunk tegnap – mondta a nő és nevetett.

– Nem emlékszem – motyogta kótyagosan Dávid.

– Vigasztaltuk egymást – mondta a nő, és leült az ágy szélére. Elsimított egy hajtincset Dávid homlokáról. Nézte a férfi arcát, és a keze a férfi széles mellkasára tévedt.

– Még vigasztalhatjuk egymást egy darabig – mondta, és kacéran mosolygott a férfira.

– Nem maradok itt sokáig – jelentette ki Dávid.

– Tudom. De addig is érezzük jól magunkat!

– Rajtam nem fog múlni – mondta Dávid, és maga mellé húzta a nőt az ágyra.

– Tudod, nagyon jóképű vagy. Tetszel nekem, de szerintem nemcsak nekem. Biztosan bolondulnak utánad a nők – mondta a lány duruzsolva.

– Csak egynek nem kellek – válaszolta keserűen Dávid.

– Ne kezdjük újra az éjszakai melodrámánkat. Élvezzük az életet – súgta a lány Dávid fülébe, és teljesen hozzásimult.

Az elkövetkező időszakban sokszor ébredt így: idegen helyen, idegen nővel. Egyik nap Pestre utazott. Felvették egy jól menő cukrászatba Pesten, mert jó referenciái voltak. Amíg meg nem kapta az első fizetését, egy nőismerősénél húzta ki, aztán otthagyta. Amíg a pénze futotta, hétvégeken az éjszakákat járta, és Dórát kereste, volt, amikor hét közben is. Ilyenkor reggel a főnöke hazaküldte, sok fegyelmit kapott az igazolatlan hiányzásokért. Nagyon kiállt már a szekere rúdja a munkahelyéről. Végül egy fizetésnap után három napig dorbézolt. Egy esküvőre vállaltak munkát, sok sütemény kellett, és különleges torták, aminek az elkészítésével Dávidot bízták meg, de hiába várták, nem jelent meg a munkahelyén. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, elküldték. Utána egy építkezésen talált magának munkát, de itt sem bírta sokáig: hazament az édesanyjához, mert megint újra kellett kezdeni, és nem volt rá pénze. Anyja ezúttal is adott, és kérve kérte, álljon talpra, hozza haza a gyerekeket.

– Mi van a gyerekekkel? – kérdezte az anyját.

– Nevelőszülőknél vannak ideiglenesen – válaszolta az anyja szomorúan. – Meglátogattam már őket. El akartam hozni magunkhoz mind a hármat, de az orvosom nem adta meg az igazolást, hogy alkalmas vagyok a gondozásukra. Sajnos súlyos beteg vagyok, most derült ki nemrég, és a gyógyulás időbe telik.

– Majd én hazahozom a családomat. Ez az én gondom, anya.

 Nem kérdezett rá, mi a baja az anyjának, el volt foglalva a saját fájdalmával. Talán el sem hatolt a tudatáig. Nem akarta tudomásul venni, hogy az anyjának bármi baja is lehet. Mindig erősnek, fáradhatatlannak látta őt.

Ezek után sem törődött semmivel, a pénz is kifolyt a kezéből. Ő úgy érezte, mindig más volt az oka, hogy pénzt kellett kérnie, valójában mindig az ital, a szórakozás miatt került szorult helyzetbe. Ritkán ment haza, mert nehezen tudta elviselni az anyja tekintetét. Észrevette ugyan, hogy az anyja egyre sápadtabb és vékonyabb, de nem tulajdonított ennek nagyobb jelentőséget.

Fizetésnap volt, munka után nem ment messzire, csak a közeli kocsmába, úgymond megalapozni az estét. Olcsón árulták a kommersz italokat. Jó ez nekem – gondolta –, utána elmegyek a Kék Macska bárba, a mi bárunkba. Dóra úgyis fel fog bukkanni ott előbb-utóbb. Csak négy felest ivott és egy sört, de az ital éhgyomorra máris megrészegítette. Ez így pont jó volt neki: kicsit tompábbak lettek az érzései. Nem feledkezett meg mindenről, csak bátorságot merített, mert farkasszemet nézett vele a bánata, ami üvöltésre késztette, mint a vadállatokat. A város fényei kigyulladtak. A Duna vize szelíden hullámzott, mintha dajkálná medrében a fényeket. Az utcán villamos robogott el mellette zsúfolásig megtelve utasokkal, hosszú kocsisor várakozott a zebránál. Az aluljáróba emberek siettek le a metróhoz. Mindenki igyekezett haza, a családhoz. Egy nő két tele szatyrot cipelt.

– Hé, te vacsorát főzöl? Kinek? Ja, a családnak!  – motyogta félrészegen Dávid.

A nő rá sem hederített. A férfi végre a bárhoz ért, de részeg kábulatban sokáig kereste a kilincset, mire megtalálta. A bárban félhomály volt. Hunyorgott, míg meglátta a bent ülő párt. Rajtuk kívül nem sokan voltak. Dórát ismerte fel az egyik nőben, aki ott ült egy nyakkendős, öltönyös úrral. Az úr kicsit köpcös és kicsit kopasz volt, ismerősnek tűnt az arca. A nő nagyon elegáns, szép ruhákat viselt és mértéktartó sminket, mégis egészen olyan, mint Dóra, csak a haja volt rövidre vágva és feketére festve. Mindenesetre részeg kábulatában neki úgy tűnt, Dórát látja. Sok nőben vélte felfedezni a feleségét. A kisfiukra gondolt, milyen muris egy név: Tóbiás. Dóra akarta így, hátravetett fejjel nevetett, amikor megmondta Dávidnak, hogy fiuk a Tóbiás nevet kapta. Akkor még sokat nevetett a felesége. Akkor még szeretett – gondolta keserűen Dávid.

– Sebaj, Tóbiás, sebaj, jó nevelőszülőkhöz fogtok kerülni mindhárman, ti együtt vagytok. – Dadogva szakadtak ki szájából a szavak.

– Éliás, Tóbiás egy tál dödölle – ordította, ahogyan a nőt nézte véreres szemmel.

A nő ránézett, nem volt vidám a tekintete, nem vibrált benne az oly jól ismert kalandvágy. Inkább félelem bújt meg a tágra nyílt szemben.

– Ma kaptam fizetést, Dóra! Jössz velem bulizni? Jól telt a karácsony? Nekem is príma volt! – kiabálta Dávid. – Hát élsz, Dóra, élsz? Tudsz így élni? Éliás-Tóbiás… Ismerem a hapsidat is, bizony… Éliás­- Tóbiás…

Majd hirtelen a kövér kis emberhez fordult:

– Ismerlek téged is! Na, sikerült elvinned a lányt! Bevitted szilveszterkor, amikor én később érkeztem, mert túlóráztam bakker! Te megvacsoráztattad! Belépőt fizettél! A nyálad csorgattad! Éliás, Tóbiás...

– Gyere, kimegyünk! – mondta a kidobó, erős, izmos kezével megragadta, és a kijárat felé tuszkolta a részeg férfit.

A többire nem emlékezett Dávid. Egy női hangra tért magához:

– Keljen fel és menjen haza! Megfázik itt a kövön.

– Mi köze hozzá? Hagyjon békén! – mordult rá a nőre.

– Ha nem tud felállni, hívom a mentőket!

– Nem kell, felállok! Mit foglalkozik velem? Hagyjon békén!

– Van nekem is három gyerekem… – mondta a nő.  Elhallgatott, majd folytatta:

– Magának is van édesanyja.

A józanság egyszerre lepte meg Dávidot. Van édesanyám – hasított belé a gondolat. A nőre emelte a tekintetét. Dávid tekintete rengeteg fájdalomról mesélt, és olyan feneketlen volt ez az érzés a fiatal férfi szemében, hogy a nő szíve belesajdult.

Dávid felállt, valami köszönésfélét motyogott, és imbolyogva elindult az utcán. A munkásszállásra ment, ruhástól feküdt az ágyra, és szinte azonnal elaludt. Az ébresztőóra erőszakos berregése verte fel álmából. A tegnapi nap eseményei foszlányokban maradtak meg benne, mint szürke, mocskos felhők lepték el a tudatát. A mai naptól máshogyan lesz – gondolta. Italt és cigarettát kívánt, annak ellenére, hogy érezte a saját leheletén az elszívott cigaretták bűzét. Olyan a szám, mint egy büdös hamutartó. Fogat mosott, sokáig dörzsölte a fogát, hogy megszabaduljon a tegnapi nap emlékétől és a rengeteg cigaretta bűzétől. Vége, ma már máshogyan lesz – határozta el: leszokik a dohányzásról és az italról. Vasárnap volt, és ő a telefonkönyvben kikereste Dóra anyjának a telefonszámát. Amikor Anna született, Dóra megkérte őt, tudassa az anyjával a kislány érkezését. Dóra várta az anyját, de még csak nem is reagált a táviratra.

– Tóth Dórát keresem, a férje vagyok, Illár Dávid – mondta a telefonba.

– Nem tudom adni, már rég elköltözött.

– Az édesanyjával beszélek? – kérdezte tétonán Dávid.

– Igen.

– Felkereshetném, hogy pár szót beszéljünk Dóráról?

– Nem érek rá – válaszolta a nő határozottan, és megszakította a vonalat.

Dávid kiment a Déli pályaudvarra, szerencséje volt, nem kellett sokat várnia a Dombóváron is megálló vonatra. Az ablak mellé telepedett, hamarosan mind a négy ülés foglalt lett. Egy szerelmespár vele szemben foglalt helyet, mellé pedig egy idősebb nő ült, aki megpróbált vele beszélgetni, de ő szűkszavúan válaszolgatott, majd kibámult az ablakon. A szerelvény kigördült az állomásról, ő pedig a gondolataiba mélyedt, a múltat boncolgatta.

Igen, egyszer látta a Dóra anyját Pesten. Szabadidejükben sokszor sétáltak a Duna-parton, nézték a vizet, ami akkor szürke volt és megduzzadt az őszi esőzések miatt. A felhők eltakarták a napot, de ők így is gyönyörűnek láttak mindent. Kevés pénzük volt, hónap végén nem jártak már szórakozni, de ez akkor nem is volt lényeges a számukra. Egymást átölelve andalogtak haza a sétájukról, amikor egy női hangot hallottak a hátuk mögött.

– Ica!

Dóra hirtelen megtorpant, megmerevedett, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Tágra nyílt szemében félelem tükröződött, majd erőt vett magán, és megfordult. Szembe került egy nagyon jól öltözött, negyvenöt év körüli nővel. A nő mosolygott és a karja ölelésre lendült, de a mozdulat félbe maradt. Dóra szeme zavartan és idegesen rebbent, majd két tenyerét védekezően maga elé tartotta.

– Ica, nagyon örülök, hogy látlak! – mondta a nő szelíden, és Dóra maga elé tartott kezét nézte.

– Szia! Dolgozni megyünk, sietünk! – válaszolta Dóra. Megfordult, megfogta Dávid kezét, és tovább mentek.

Dávid hátrafordult, az asszony még mindig utánuk nézett, de a karja már mellette lógott.

– Ki volt ez a nő?

– Az anyám – mondta Dóra összeszorított foggal.

– De hát beszélhettél volna vele! Hiszen csak én dolgozok.

– Nem hiszem, hogy lenne egymásnak mondanivalónk.

– Miért szólított Icának?

– A második nevem Ilona, de én azt utálom. Az első nevemet használom, a Dórát. Ezt mindenki tudomásul veszi, csak ő nem. Milyen gáz, hogy így szólít – tette hozzá rosszkedvűen. – Már korábban töröltettem az Ilona nevet egy névváltoztatási kérelemben.

– Szeretném, ha mesélnél a gyerekkorodról, kicsim, és hogy milyen kislány voltál. Biztos már akkor szerettelek volna, ha ismerlek. Mesélj nekem – kérte tőle –, hiszen soha nem beszéltél a családodról, hiába kérdeztem, mindig elhárítottad.

– Nekem nem olyan családom van, mint neked, nem akarok róluk beszélni.

– Én úgy érzem, az egész világnak szeretnélek bemutatni, és én is szeretném megismerni a te világodat, ahonnan jöttél.

– Jó lenne, ha a megismerkedésünkkor kezdődött volna az életünk. Az számít, ami most van. – Ránézett Dávidra, és a tekintetéből nagyon sok szomorúság tört elő. Dávid nem forszírozta tovább, szerette volna lecsókolni az arcáról az átsuhanó bánatot. Némán, kézen fogva mentek egymás mellett tovább.

Dávidban olyan elevenen élt az emlék, hogy maga előtt látta az egész jelenetet.

Lassan beért a szerelvény a Dombóvári állomásra. A délutáni napfény aranyszínű árnyalattal vonta be az állomás épületét. A férfi leszállt a vonatról, és egyenesen az épület elé ment, ahol egy taxi várakozott, megmondta a címet, és a kocsi elindult. Egész úton kinézett az ablakon. Tehát itt élt a felesége, itt volt kislány, majd középiskolás. Biztos sok ember ismeri Dórát. Nézte az út két oldalát szegélyező fasort, a régi épületeket, iskolákat, a bíróság fehér falait. Majd egy panelépület előtt állt meg a taxi: megérkezett. Dávid lassan ment fel az emeletre, és már ott is állt az ajtó előtt, becsengetett és várt. Nem tudta, otthon van-e valaki, vagy fogadja-e őt? Túl sokáig várt, de nem nyitottak ajtót. Újra csöngetett. Egy nő kukkantott ki a szomszéd lakásból.

– Illár Dávid vagyok, Tóthékat keresem.

– Elutaztak nyaralni, talán egy fél órája indulhattak. Segíthetek valamiben? – kérdezte sajnálkozva az ősz hajú, kicsit idősödő asszony.

– Tulajdonképpen Dórát keresem.

– Ő már rég elköltözött, még rögtön az érettségi után – válaszolta a nő csodálkozó arccal.

– Ismerte őt? Tud valamit róla? – kérdezte mohó érdeklődéssel Dávid.

– Igen, tanítottam a középiskolában – válaszolta a nő, és a karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt. – Felvették a jogi egyetemre, de nem találta meg az anyja, így nem is értesült róla. Ő riporter, fotós, vagy rendező szeretett volna lenni. Nagyon tehetséges, jó tanuló, roppant fogékony tanítvány volt.

– Váratlanul, hirtelen költözött el? – kérdezte Dávid.

– Ne haragudjon, fiatalember, de nem ismerem magát, és nem is adhatok felvilágosítást.  Talán jöjjön vissza néhány hét múlva, akkor már visszajönnek a Bahamákról.

A lakásból kihallatszott, a televízió meccset közvetít.

– Drágám, ki jött? – szólt ki a szobából egy férfi.

– Már megy is, egy fiatalember van itt, és a szomszédasszonyt keresi – mondta a nő.

– Dóra férje vagyok. Budapestről utaztam ide.

– Hiszen akkor miért itt keresi a feleségét? – kérdezte bizalmatlan hangon a nő.

– Arra gondoltam, talán itt megtalálom – mondta Dávid.

– Mi van Dórával? Végül is elvégezte az egyetemet? – kérdezte barátságosabb hangon a nő.

– Nem végezte még el az egyetemet. Köszönöm a segítséget! További szép napot kívánok! – köszönt el Dávid.

Lassan sétált a vasútállomás felé, hogy lássa, hova járt, hol élt, milyen utcákon ment, milyen épületeket látott a felesége. Egész idő alatt Dóra járt az eszében, még a vonaton is. A kedves, drága, vidám Dóra, az, akit megismert a Kék Macska bárban, aki szerette őt, és akit ő annyira nem ismert. Eszébe jutott, amikor először elvitte a szüleinek bemutatni.

– Nem ilyen házat képzeltem hozzád – mondta csalódottan neki a lány, amikor ő büszkén mutatta meg a szülei lakását.

Dávid eltöprengett azon, amit megtudott: tehát Dóra jó tanuló volt, egyetemre mehetett volna. Nekem soha nem beszélt az álmairól, csak eszeveszett módon szerettük egymást – merült fel benne a gondolat.

Késő este lett, mire hazaért, nagyon fáradt volt, és szinte azonnal elaludt. Másnap este elsétált a Kék Macska bár elé, már messziről látta, hogy néhány motoros, vagány figura és néhány lány beszélget a téren.

– Sziasztok, én Dórát keresem – ment oda egy csinos, fiatal nőhöz.

– A művésznőt? – kérdezte a lány és nevetett.

– Igen, a művésznőt – válaszolta.

– Sokáig nem láttuk, eltűnt, belehabarodott valakibe. Egyszer sikerült megtalálni, ahol akkor lakott. Nagyon gáz volt, albérletben éltek, és két gyerek nyavalygott ott a nyakán. Igazából három gyereke volt már akkor. Mondtam is neki, hogy azt hittük, ő viszi legtöbbre. Mindig azt mondta, gazdag férfihez megy feleségül. Mindig lakásbelsőket rajzolgatott, kirakatokat nézegetett, mindent eltervezett, hogyan rendezi majd be a lakását. Az IKEA volt a bibliája. Mindig azt mondta, azért nem dolgozik, mert a leépítések miatt nem talál magának megfelelő helyet. Haveroknál, ismerősöknél húzta meg magát. Sokat lehetett rajta nevetni, sokat bohóckodott, szerette mindenki. Körülötte mindig történt valami, ha nem történt, akkor ő gondoskodott róla, hogy ne teljen unalmasan a nap. Azért is hívtuk művésznőnek. Mostanában látták többen is, egy kövér öregúrral. Biztos jól megy a sora, mert most már meg sem ismer bennünket – mondta a lány hadarva, majd megigazította a haját, és kacéran Dávidra nézett.

– Bejössz velünk a bárba? – kérdezte, és bizalmasan megsimította a Dávid karját.

– Nem, kösz, majd legközelebb – válaszolta mosolyogva Dávid, és intett a lánynak.

– Zsaru vagy? – szólt utána a lány.

– Nem, dehogy is, csak egy haverja Dórának – válaszolta. Visszanézett, a kezével újra búcsút intett. Ez is Dóra, nem csak a kitűnő tanuló, eminens kislány – gondolta magában. Soha nem mutatott be egyetlen barátjának sem, de nem is hiányzott, hiszen olyan boldogok voltunk, egészen addig, amíg kevés nem lettem neki.

Lassan sétált a Duna-parton, sokszor jártak itt Dórával, amikor már nem volt a fizetésből semmi. Minden hónapban, amíg tehették, mentek a Kék Macskába vacsorázni, táncolni és inni. Persze az a kövér ember is ott volt legtöbbször, mindig bámulta Dórát. Egyszer névjegykártyát is küldött Dórának, amíg ő a mosdóban volt. Őt nem zavarta, mert tudta, Dóra őt szereti. Amikor már nem engedhették meg maguknak, hogy vacsorázni menjenek, ide jöttek, egymást átölelve nézték a vizet, majd leültek a rakpartra. Megvárták az estét, és bámulták a csillagokat, majd nézték a folyót, ahogyan visszatükrözte a város fényeit. Állandó és megnyugtató volt ez a rengeteg víz. Úgy érezték a habok szerelmesen érintik a partokat, és titkokat locsognak a hullámok.

 Dóra sokszor viccelődött, parodizált embereket, és ezen sokat nevettek. Sokszor egyazon dallamra, amit csak ők hallottak, táncoltak itt a Duna-parton. Olyan szabadok és boldogok voltak.

Dávid nézte a vizet. Szürkének, szomorúnak látta a folyót. A hullámok a partnak ütődtek, és a hullámok unottan locsogtak.

Dávid belerúgott egy kiálló kőbe az útszegélynél, de nem fájt. Újra és újra rúgott, egészen addig, míg a sportcipőjén át nem ütött a vére. Sántikálva indult az albérlete felé, majd gondolt egyet, és lement a metró aluljárójába. Azonnal meglátta, hogy a falnak nekitámaszkodva, közvetlen a lépcső után egy ember ül törökülésben. Mellette egy bevásárló táska, degeszre tömve a férfi dolgaival, a legtetején egy pulóver szakadt, koszos ujja lógott ki. A férfi nem nézett senkire, mintha egy függöny választaná el az aluljáróban igyekvő emberektől, és az emberek sem látnák őt. Dávid elindult feléje, már egészen elé ért, amikor a hajléktalan ránézett. Hosszú, gondozatlan haja a szemébe lógott, az arcát benőtte a szőrzet, csak a szeme látszott ki. Dávid pénzt nyújtott felé, amitől a megfakult, üres tekintet kicsit megcsillant, és úgy tűnt, mint aki most veszi észre, hogy más is van rajta kívül a világon. Néhány perc telt el csupán. Dávid arra gondolt, csak egy hajszál választotta el attól, hogy most ő is itt üljön. Nagyon sok ember vesztette el az állását, sok gyár bezárt, és mindenhol létszámleépítésekre lehetett számítani. Dávid szerencsésnek érezhette magát, hogy neki még volt munkahelye, annak ellenére, hogy nem törődött semmivel, önsorsrontó életet élt.

 Tudta, az az erős érzés, ami Dórához köti, az a legnagyobb gyengesége, de ezen neki kell változtatni.

Amikor hazaért, nem is kapcsolta fel a világítást a szobájában, úgy bújt ágyba. Nehezen tudott elaludni, folyton a gyerekei jártak az eszében, mint annyiszor, mint mindig. Az öröm fénye a tekintetükben, amikor esténként hazaért, az érintésük, amikor magához ölelte őket, vagy amikor odabújtak hozzá, az illatuk, a szuszogásuk, amikor elálmosodtak. A szoba képe, ahogyan hagyta. A felhajtott paplan, a játék kutya, ami az ágy alatt maradt. Pontosan tudta, vissza fog térni, rendbe teszi a házat, átrendezi, befejezi, és hazaviszi a gyerekeit. Ha kell, egyedül, Dóra nélkül, de hazaviszi őket. Tudta, hogy nagyon nehéz lesz véghezvinnie, de az önmagába vetett hite megerősítette az elhatározását.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.